BORNEMISZA PÉTER GIMNÁZIUM, Általános Iskola, Alapfokú Művészeti Iskola és Sportiskola
Iskolánk
Felvétel
Tanév
Tantárgyak
Tanórán kívül
Infotár
Diák
Támogatás
Szülő
Kapcsolat
Tanórán kívül
Határtalanul - Erdélyben
2014.10.09.
Iskolánk negyven fős diákcsapata hét tanár kíséretében részt vett egy erdélyi tanulmányúton 2014. szeptember 28-a és október 4-e között. Erről a sikeres kirándulásról készített Kozák Rebeka 13.A osztályos tanuló útinaplót, ami az alábbiakban olvasható.
     Erdélyi útinapló
 
     Reggel igen korán, hat órakor találkoztunk az iskola épülete előtt, hogy megkezdjük utunkat Romániába. A legtöbben tanárok, diákok egyaránt várakozással teli, ámde álmos arccal álltunk ott. Hosszú és eseménydús napok kezdődtek meg ezzel, ami tartalmazott rengeteg városnézést, történelmi és irodalmi helyszínek megtekintését, felejthetetlen fizika órát, kíváncsi erdélyi diákokkal való találkozást, természeti szépségekben való gyönyörködést és ezzel együtt sok kóbor kutya simogatását.
Vasárnap reggel tehát felszálltunk a buszra, és elkezdődött a kalandos utazás, rögtön nem minden zökkenő nélkül, ugyanis volt, aki nem hozott személyi igazolványt. Ez a kérdés azonban hamar megoldódott, odahozta azt az egyik benzinkúthoz útitársunk édesanyja.
     Miután több óra utazás után a határon sikeresen átjutottunk, első megállónk Erdélyben Nagyszalonta volt, ahol megtekintettük Arany János rekonstruált szülőházát, akinek életéről előzőleg Seregi tanár úrtól kaptunk egy előadást a buszon.  A szülőház előtt 6-7 fős csoportokra osztódtunk egy-egy tanár kísérővel, hogy a hét során senki ne vesszen el. Ezt sikeresen teljesítettük a héten, kölcsönösen figyeltünk egymásra, mert szombaton teljes létszámmal tértünk vissza. Az Arany János emlékházba nem tudtunk bemenni idő hiányában, amit velem együtt az irodalomkedvelők talán kicsit megkönnyeztek, de ezt túlélve, jutalmul fényképeszkedhettünk Nagyváradon a „Holnap” Irodalmi Társaság alapító tagjait ábrázoló szoborcsoporttal, köztük Ady Endrével, Juhász Gyulával, Dutka Ákossal és Emőd Tamással.
     Miután megtekintettük a szép és különleges szecessziós épületekkel teli város főterét, sétálóutcáját és színházát először csoportban majd szabadon mászkálva, megnéztünk egy kávéházakkal teli udvart is, majd továbbálltunk. Következő állomásként kiszálltunk a Királyhágónál, megcsodáltuk a tájat és a kilátást, elcsattantak a kötelező selfie-k és találkoztunk az első kóbornak tűnő aranyos kutyával, akit sokan megsimogattunk.
     Első napunk utolsó városa a szálláshelyet nem számítva Kolozsvár volt, itt megnéztük kívülről a Babes-Bolyai Egyetemet, ami azon kívül, hogy Magyarországon a második tudományegyetem volt a pesti után, arról is híres többek között, hogy Magyary tanárnő két évig itt tanult. A főtéren megálltunk Mátyás király szobra előtt még, majd a szülőháza előtt, ahol Kulcsár tanár úr mesélt az uralkodóról. A városnak nagyon jó hangulata volt a kora esti lemenő napfényben.
    Elindultunk Torockóra a szállásra, de majdnem eltévedtünk, megfelelő útjelző táblák hiányában nem találtuk a várost, a csapat a fáradtság miatt kicsit türelmetlenkedett. A hét folyamán néhányszor eltévedtünk, de hát az ember egész életében a helyes utat keresi végül is, a lényeg, hogy megtalálja. Nekünk mindig sikerült, most is ráleltünk egy kis útbaigazítással. Torockón a vacsoránál halmoztuk a kulináris élvezeteket. A helyi jellegzetes csorbaleves után pörköltet és még süteményt is fogyaszthattunk.  A bőröndöket kiszedve a buszból vettük észre a sötétben a város fölé magasodó hegy vonulatát. „Ilyen nincs”, „Hát ez iszonyú magas” beszéltük egymás közt a diákokkal. Pedig valóban ott volt a számunkra hatalmasnak tűnő hegy és láttunk még egy pár magasabbat is a hét folyamán. Az ég tele volt csillagokkal, friss vidéki hegyi levegőt szívhattunk be, nem úgy, mint itthon a szmogos városban, gondoltam, miközben a vendégház felé tartottunk. Igen kellemes körülmények között egy kétágyas szobában hajtottuk álomra a fejünket első erdélyi éjszakánkon.  
     A második napunk rögtön izgalmasan indult, ugyanis elaludtunk a szobatársammal, de villámgyors összekészülés után végül lejutottunk némi segítséggel a buszhoz, ahol elfogyasztottuk az elcsomagolt reggelinket, míg a többiek a szuvenír boltoknál nézelődtek, jól megrakodván visszatértek és elindultunk a Tordai-hasadékhoz. A hasadékot egyes legendák szerint Szent László hasította ketté, hogy átmehessen rajta katonáival. A szép kilátáson kívül itt még láttunk egy nagy birkanyájat, akik rendkívül rendezetten vonultak pásztorokkal és terelő kutyákkal, ez a jelenség általánosan nagy érdeklődést váltott ki belőlünk, de a kirándulások alatt egyébként mindig, amikor még láttunk birkákat vagy legelő teheneket, lovakat.
     Tordára beérve egy óriási román zászló fogadott bennünket a város közepén. De a többi városban is számos román zászló volt, tüntetően mutatták, hogy ez bizony Románia, nehogy elfelejtsük, hova utaztunk. A városban több gyönyörű, igényesen kialakított virágos rész volt, ez Erdély többi városát is jellemezte és nagy tetszést keltett körünkben.  A tordai templomot - ahol először hirdették ki a világon a vallásszabadságot - Kulcsár tanár úrral az élen körbejártuk, de a falak szerencsére nem omlottak le, mint Jerikónál, ugyanis az emléktábla, amit kerestünk bent volt és nem kívül.
     Ezután a Fejedelmek házához mentünk, ami először sajnálatunkra zárva volt, de meglepetésszerűen beengedtek minket, bár a tárlat nem egészében kapcsolódott ahhoz, amit láttunk, azért voltak érdekes részek.
     A Fejedelmek háza mellett lévő iskola udvarára átlátva, a magyar nyelvű gyerekek tesi óráját, mint turisztikai látványosságot figyeltük, mert még mindig hihetetlen volt, hogy egy csapat magyar gyereknek van ott órája a határtól több száz kilométerre. A következő város Marosvásárhely volt, ahol szabad nézelődés keretében élvezhettük a város atmoszféráját.
Este érkeztünk meg egész heti szálláshelyünkre, Gyergyószentmiklósra a Salamon Ernő Gimnáziumhoz. Pár pillanatig szótlanul álltunk, az erdélyi diákokkal egymást meghatódva néztük, majd végül csak bejutottunk az épületbe. Itt egy kis terülj-terülj asztalkám várt minket és szíves fogadtatás a díszteremben. Sor került mindkét intézmény diákjai részéről az iskolák bemutatására, majd a szállás elfoglalását megkezdtük a „szibériai hidegben”. Miután nem ragadtunk a földhöz a fagytól és behordtuk a csomagokat, elfogyasztottuk az ízletes vacsorát. Már nyugovóra tértünk volna, amikor a helyi kíváncsi kollégista diákok többször is bekopogtattak az ablakon, majd eltűntek. Ez a héten többször is előfordult, valószínűleg ritkán mennek oda cserediákok, és így elég izgalmasak lehettünk a számukra.
     Harmadik napunkon megtekintettük Csíkszeredán a Csíki székely múzeumot, ahol a Mikó vára kiállítás nagyon ötletesen volt megcsinálva, a megszokott kiállított tárgyak mellé interaktív rész is társult. Izgalmas kisfilmeket nézhettünk meg a vár kútjának és konyhájának történetéről, majd az egyik teremben beöltözhettünk az akkori idő katonaruháiba. Nagyon élveztük és még csoportképet is készítettünk.
     A gyimesbükki Ezeréves határhoz kirándultunk a délután, ahol Magyarország Trianon előtti határvonalai húzódtak régen. Először a patakot csodáltuk meg, majd fent a kilátást, miközben a csapat egy része elindult egy ösvényen, ezért támadt egy kis izgalom, pár embert azt gondolta, hogy egy túra táborban van, és a hegyekben felfedező útra keltek, de mivel Ildikó néni társaságában mentek el, ők is megkerültek a végére, s nyugodtan dőlhettünk hátra a buszon, visszafelé menet Csíkszeredára. Itt találkoztunk a helyi gyülekezet pásztorával. Beszélt nekünk a városról, az emberekről és az ottani gyülekezetről, majd Csíkszeredán is kaptunk szabad időt a barangolásra. A nap végén, a buszhoz menet aranyos csángó viseletű gyerekekkel találkoztunk, akik nem illetődtek meg, engedték, hogy lefényképezzük őket és válaszoltak tanáraink kérdéseire, amiből megtudtuk, hogy egy előadáshoz öltöztek be népviseletbe.
     A negyedik napot teljes egészében Gyergyószentmiklóson töltöttük. Reggel megtudtuk milyen órákba lehet bepillantani, majd megkezdődtek a beígért óralátogatások. Az első két óra szabadon választható volt, jómagam egy történelem és egy irodalom órát tekintettem meg, ahol a diákok, tanárok mind szimpatikusak és egymással együttműködőek voltak. A harmadik óra mindenki számára kötelezően fizika volt, amit az igazgató úr tartott. Ez egyike volt életem egyik legjobb fizika óráinak, talán a többiek is így voltak ezzel. Az igazgató úr rendkívüli humorral tartotta az óráját, egy képletbe is tudott valami vicceset belevinni. A hang fizikájával foglalkoztunk így a tudományos részek után, ami a tanár úr tolmácsolásában cseppet sem volt unalmas, egymás után kerültek elő a tanári asztal mögül a különböző hangszerek, és ezek segítségével magyarázott tovább. Volt ott hegedű, trombita, harmonika, szinte mindenen tudott egy rövid dallamot játszani. Hogy a fizikát pedig a gyakorlatban is alkalmazzuk elénekeltük előbb tangó-majd szájharmonika kíséretében az „Erdő, erdő, de magas a teteje” kezdetű népdalt, közben előre betanult mozdulatokkal kísértük a szöveget.
     A helyi múzeumban megismerkedtünk a székely népi viseletekkel, Kós Károly építész munkásságával és első világháborús fényképeket is láthattunk. Ezután rohantunk vissza a suliba padot szerelni közösségi munkaként a helyiekkel. Jó csapatot választottam, mert a három Bornemiszásból és a három erdélyi diákból álló kis különítményünk leggyorsabban végzett a lécek összecsavarozásával és közben még beszélgetni is jutott időnk. Nagy élmény volt utána, mikor saját munkánkra ráülve, rátámaszkodva a pad egyben maradt.
     Délután tablókat készítettünk a helyiekkel Bethlen Gábor életéről, majd kimehettünk velük várost nézni, megmutatták a boltban a helyi specialitású, extra finom csokit, amiből jól bevásároltunk magunknak és az otthoniaknak. A Salamon Ernőbe járó diákok körbevezettek minket a városban, közben tanultunk tőlük tájszólásbeli szavakat, amiből engem főként a „vinetta” ragadott meg, mert ez úgy hangzott, mintha matricát jelentene, de kiderült, hogy a padlizsánt nevezik így. Majd a nemzeti identitásra terelődött a szó. Arra a kérdésre, hogy magyarnak vagy románnak érzik-e magukat, kifejezetten határozottan mondták, hogy ilyet egy székely embertől ne is kérdezzünk. Kiderült, hogy a nagy részük járt már Magyarországon és majdnem mindegyiküknek magyar állampolgársága is van.
     Másnap Bethlen Gábor ifjúságának helyszínére a Lázár kastélyra vetettünk egy pillantást, majd elmentünk a gyönyörű Gyilkos-tóhoz. Busszal lementünk a Békás-szoroshoz és választhattunk, hogy gyalog vagy a járművel tesszük-e meg a visszautat a tóhoz.  Az eső ekkor még csak csepergett, ami közrejátszhatott abban, hogy az egész Bornemiszás diákcsapat vállalkozó szelleműnek bizonyult, bár lehet, hogy valaki csak nem hallotta azt, hogy lehet választani a busszal való visszamenetel és a gyaloglás között. Mindenesetre megtettük gyalog a másfél órás utat hegynek fel, hegynek le (busszal ez csak tíz perc lett volna). A táj szép volt ugyan, de az eső közben úgy rákezdett, mintha dézsából öntenék, így ez némiképp kedvünket szegte. Szerencsésnek mondhatta magát, akinek a nadrágja csak térdig ázott fel és a cipője csak kevéssé hasonlított egy vízzel teli medencéhez.
     A viszontagságos út után a kollégiumban megszárítottuk magunkat és mentünk a tornaterembe, ahol a helyi diákok egy lány vezetésével néptáncot tanítottak nekünk. Ez kellemes mulatságnak ígérkezett és mihelyt belejöttünk, állíthatom, mindenki élvezte. A végén népdalokat is tanultunk, bár az eltérő kiejtés miatt időnként nehéz volt megérteni ezt-azt, de azért igyekezett társaságunk. A nap végén pedig régi magyar slágereket hallgathattunk meg gitárzenés kísérettel. Erről a Salamon Ernő Gimnázium ének-zene tanára és „bandája” gondoskodott.
     Utolsó előtti napunk egy kis pánikot keltő eseménnyel indult, ugyanis mihelyt kifelé indultunk az iskola szűkebbnek mondható kapuján, véletlenül lesúroltuk a busszal a kapu egyik oszlopának tetejét és az ablak betört, aminek sikítás és későbbi indulás lett a következménye. Miután az ablakot az üveg helyett bedeszkázták, a parajdi sóbányába mentünk, amiben egy komplett szabadidő komplexum működött, mindenki érdeklődően járt körbe, sőt a fejtésbe is betekinthettünk.
     Farkaslakán egyenesen Tamási Áron unokaöccsétől tudhattuk meg, milyen véletlen folytán lett Tamásiból író, majd a múzeumnak berendezett szülőházát is körbejártuk. A nap utolsó élménye a Medve-tó megpillantása volt, ami arról kapta a nevét, hogy egy kiterített medve bőréhez hasonlít. És valóban, ahogy forgattam a fejem, kirajzolódott előttem egy medvealak.
Utolsó napunkon hasonlóan korán indultunk el, mint a legelsőn. Érzékeny búcsút vettünk a helytől és az emberektől és egész napos fárasztó utazás vette kezdetét, amit szinte mindenki alvással indított. Kétszer álltunk meg, először Besztercén, majd Nagybányán. Az utóbbi helyen, a piacon alkalmunk nyílt erdélyi házi juhsajtot beszerezni. A főteret szabadon jártuk körbe, itt abban a kedves és vicces jelenetben volt részünk, hogy hozzám és szobatársamhoz egy román biciklis fiatalember kezdett el lelkesen beszélni, s miután tájékoztattuk angolul, hogy nem értjük mondanivalóját, elmondtuk, hogy honnan jöttünk és milyen nyelven beszélünk még. Bólintott, hogy „ah, English”, s ugyanolyan lelkesen és vidáman folytatta tovább közlendőjét, amit mi szintén hasonló vidámsággal fogadtunk, de továbbra sem értettük, így végül elköszöntünk. Aranyos kismacska szaladgált a lábunk körül, ami nekem az otthonomat juttatta eszembe.
     A határnál mindenki ujjongott, hogy hazaértünk és hívtuk a szülőket. A további út pedig már hamar elrepült, s a végén az egyik Bornemiszás lány, aki a gyűjtést szervezte, odaadta a sofőrnek az általunk összegyűjtött pénzt, az ablak javításához való hozzájárulásunkat. A busz a Hit Parkba, majd az iskolába ment, mindenki leszállt a buszról, magunkhoz vettük csomagjainkat és fáradtan, de élményekkel gazdagodva térhettünk haza.

     Köszönjük Kozák Rebekának a színes útibeszámolót!
Publikálta: Füzi Zoltán
© 2010 Bornemisza Péter Gimnázium