BORNEMISZA PÉTER GIMNÁZIUM, Általános Iskola, Alapfokú Művészeti Iskola és Sportiskola
Iskolánk
Felvétel
Tanév
Tantárgyak
Tanórán kívül
Infotár
Diák
Támogatás
Szülő
Kapcsolat
Infotár
Kereszténység Ádám és Éva nélkül?
2011.09.07.
Fontos viták. Cikk a Metazinból. Plusz egy extra .
"A Biblia és a tudomány összeegyeztetésén munkálkodó protestáns kutatók azt javasolják, hogy a kereszténység tekintse afféle metaforának, ami a Teremtés Könyvében olvasható. Ellenfeleik szerint ez már a kereszténység lényegét ingatná meg."
- kezdődik a Metazin érdekes cikke( amely egy vitát ismertet és állást nem foglal).

Mondjuk a mi álláspontunk világos: ha a teremtés Könyve egy ( ill. sok) metafora , akkor az egész Bibliát dobhatjuk a kukába. De nem metafora. A cikk ( és a benne található linkek) jó bepillantást nyújtanak a vita mai állásába, abba a vitába, melynek kezdetéről a Hetek egy nyári cikke így tudósít:


"Charles Darwin nem forgott magas körökben, nem volt jó szónok, sem ravasz politikus. Öröksége talán mégis nagyobb hatással volt az emberiség gondol­ko­dására, mint bármely más tudósé. A természetes kiválasztódással és az evo­­lú­cióval foglalkozó életműve a 19. századi meghatározó eszmék közül egyaránt ihletője volt a freudizmusnak és a marxizmusnak is (dedikált művét, A tőkét Marx el is küldte Darwinnak), 20. századi követői között pedig megtalálhatók a nácik és a kommunisták is. A brit tudós szerint „az élő szervezetek változékonyságában és a természetes kiválasztódás folyamatában nincs több tervszerűség, mint abban, ahogy a szeszélyes szél fúj". Az élet természetfeletti forrását megtagadó Darwin - talán akarata ellenére is - a Bibliával szemben álló eszmerendszerek szimbólumává vált. Születésének kétszázadik évfordulóján a BBC így méltatta Darwint: „Az ember, aki megölte Istent."

A Metazinból is látszik: a vita korántsem ért véget. Plusz az is világos: jelenleg az "antimetaforisták" defenzívában vannak. Jelenleg még. A jövő meg rajtunk is múlik!

2. Az extra

A témához szorosan kapcsolódik:


A “Grádicsok éneke” című kötetben ( amely Tatár György 60 születésnapja alkalmából készült)  jelent meg Ruff Tibor “Európánk skizofréniája” című írása. Itt olvashatjuk:

“Heller sokat és jól ír már idézett művében a természettudományos világkép uralmának jellemzőiről: „A felvilágosodás másik – észre alapozott – támadása, mely a vallás tekintélyét nem az életforma/etika, hanem a tudás szempontjából kérdőjelezte meg és destruálta –, egy bizonyos határig egyértelmű győzelmet aratott. A modern világnak nem a vallás, hanem a tudomány lett az uralkodó világmagyarázata. A tudomány, elsősorban persze e kemény tudományok s az azokra támaszkodó vagy azokat alkalmazó technológia, egyetemessé vált. Mindegy, hogy valaki mozlim, keresztény, buddhista vagy zsidó: egyetemeiken ugyanazt a fizikát és kémiát tanítják, s ugyanazokat a számítógépeket használják. (…) A vallást tehát a tudomány váltotta fel, mint a modernség uralkodó világszemlélete.”
Ez eddig rendben is volna, a hermeneutikai probléma nem itt keletkezik. Hanem ott, hogy amennyiben korunk uralkodó világszemléletét – naiv, reflektálatlan módon elfogadva – abszolút igazságként éljük meg, miközben ugyanakkor nem akarjuk elveszíteni a Bibliát sem, akkor öntudatlanul is abban az irányban mozdulunk, hogy a kettőt összehangoljuk, s ezzel kioltsuk a feszültséget, ezt a „kollektív kognitív disszonanciát”, mégpedig oly módon, hogy az összehangolás során automatikusan az Írást rendeljük alá a modern világnézetnek. „Mit mond a Szentírás a modern embernek?” – tesszük fel ilyenkor a kérdést. E mögött a többnyire reflektálatlan, öntudatlan törekvés mögött egy hasonlóan, alapos vizsgálat nélkül elfogadott, sőt ki sem mondott feltételezés áll, amelynek lényege, hogy a biblikus világnézet és a modern, természettudományos világnézet valahol gyökereiben azonos, közös emberi alapokon áll, s ezért a kettő közötti különbség, ellentmondás csak felszíni jellegű, vagyis a lényeg tekintetében nem releváns, és könnyen kiküszöbölhető; valamint, hogy ez a különbség vagy ellentmondás abból fakad, hogy ma fejlettebb a tudásunk, mint az ókori emberé – mivel az emberiség fejlődik, és nem hanyatlik –, ezért a különbséget/ellentmondást úgy kell feloldanunk, hogy az ókori szövegnek kell „feladnia álláspontját”, mely korszerűtlen, azaz téves, és nem nekünk. Azonban e feltételezésünk mindkét említett aspektusa (a közös alap és a fejlődés feltételezése) szintén modern, humanista, felvilágosult világszemléletünk eleme, amelyeket a kinyilatkoztatott szöveg világnézete nem okvetlenül oszt. A Szentírás világszemlélete egyrészt perben áll a „világgal”, az „emberrel” – a Tanachban különösen a pogánysággal, az Újszövetségben a „jelenlegi gonosz világkorszakkal” –, azaz nem alapvető egységet tételez föl önmaga (a szent) és a világ jelen állapota (a profán) között, hanem antagonisztikus ellentétet; másrészt a történelemben nem fejlődő, hanem dekadens, hanyatló tendenciát lát, azaz a mai embert és kultúráját a réginél spirituálisan alacsonyabb színvonalúnak és folyamatosan romlónak láttatja (ezt a nézetet teljes mértékben osztja a rabbinikus irodalom, és az Újszövetség is). Mi van tehát akkor, ha a két világnézet között valódi ellentét feszül, ahogyan ezt a zsidóság érzékelte a hellénizmussal való élet-halálharcában, a kereszténység a római birodalom szellemiségével szemben, vagy a mai ortodoxia és ultraortodoxia a modernizmussal szemben? Mi van akkor, ha a kinyilatkoztatott szöveg nem kibékülni akar az emberiség jelenlegi állapotával, hanem ütközni vele, és azt alapjaiban kritizálni, kétségbe vonni?……..

Ezen a ponton vetődik fel a fundamentalizmus problémája is, amelyről Heller így ír: „A fundamentalizmus is csak a modern tudomány termelte tudás bizonyos ágait kérdőjelezi meg, így például a darwinizmust (…) De a világi tudás esetében a fundamentalista ideológiák csak alárendelt és esetleges szerepet játszanak, mert ha nem ezt teszik, közösségük nem bizonyul életképesnek. (…) Ennek az új [ökumenikus] vallási identitásképzésnek – melyben bibliakutatók, történészek, filozófusok és teológusok vesznek részt – ma már nem a tudománnyal kell megharcolnia, hanem a fundamentalizmussal. Mások tehát a konfrontáció terei, mint ezelőtt. (…) a vallásoknak a fundamentalista nyomásnak ellenállva kell nyitottságukat és ezzel párbeszédre való képességüket megóvniuk ahhoz, hogy hitelesen tudjanak kritikusak és ugyanakkor modernek lenni. A fundamentalizmus ugyanis nem elsősorban a szekularizált világ számára jelent veszélyt (kivéve, ha politikai hatalomra jut, mint Iránban, ami teljesen valószínűtlen a zsidó s főleg a keresztény fundamentalizmus esetében), mivel az utóbbi marginalizálja, kitér előle és lenézi, hanem a vallás új ökumenikus önidentitásának kialakítására. A modernitásban a vallások csak úgy tudnak fennmaradni, s csak úgy tudják kritikai szerepüket gyakorolni, ha szellemi és erkölcsi táplálékot adnak a modern embernek anélkül, hogy a felvilágosodás attitűdjét megkérdőjeleznék vagy visszavonnák.” Heller fantasztikus éleslátással ragadja meg ennek a dilemmának a lényegét, legalábbis társadalmi tekintetben. Teológiailag és filozófiailag ugyanakkor nem is javasol megoldást, és nem is érzékeli a kérdés teljes mélységét. Heller és a modern euro-amerikai civilizáció nem érveket sorakoztat fel a fundamentalizmus ellen, hanem azt, hogy „közösségük nem bizonyul életképesnek”, a szekuláris világ „marginalizálja, kitér előle és lenézi”, miközben a vallások „csak úgy tudnak fennmaradni, s csak úgy tudják kritikai szerepüket gyakorolni, ha szellemi és erkölcsi táplálékot adnak a modern embernek anélkül, hogy a felvilágosodás attitűdjét megkérdőjeleznék vagy visszavonnák.” Ez azonban nem érv, hanem ultimátum – melyben a vallásnak, azaz esetünkben a zsidó és a keresztény kinyilatkoztatást interpretáló közösségeknek a modernizmus megengedi, hogy kritizálják őt, de a megsemmisülés terhe mellett megtiltja a modern világnézet alapjainak a megkérdőjelezését. Heller látlelete tökéletesen pontos, mert ez így van. Azonban nem válaszol arra a kérdésre, hogy mindez az igazságon alapul-e, hiszen a fundamentalizmus vélt vagy valós igazságát nem cáfolja, csupán társadalmi igényre hivatkozva kirekeszti. Magyarán: mi a helyzet akkor, ha a kinyilatkoztatás alapszövege, minden interpretációtól függetlenül, valamiképp mégis immanens módon magában hordozza azt az „apokaliptikus fullánkot”, „bombát”, amelyről Gershom Scholem beszél, s amelynek felrobbanásától a modern Izrael és annak nyelve kapcsán tart?  Vagyis, ha a Szentírás maga mégis közvetít olyan üzenetet, amely kétségbe vonja, és kritizálni meri a felvilágosodás attitűdjének alapjait, vagy legalábbis azok egy részét. Illetve, nem arról van-e szó, hogy a modernizmus e kategorikus imperatívusza „megtiltja” a két interpretáló közösségnek – a megsemmisülés terhe mellett –, hogy a kinyilatkoztatást üzenetének teljes spektrumában értelmezhessék? S ha nem akarunk fundamentalisták lenni, szabad-e egyáltalán radikálisan végiggondolnunk ezeket a dolgokat? “

(Jó kérdések. Az emlegetett “felvilágosult” gondolkodásmód egyik jellegzetes vonása pl., hogy tagadja a csodák, a természetfölötti beavatkozások és események (pl.  feltámadás) valós megtörénésének lehetőségét.)

Publikálta: Longauer László
© 2010 Bornemisza Péter Gimnázium