BORNEMISZA PÉTER GIMNÁZIUM, Általános Iskola, Alapfokú Művészeti Iskola és Sportiskola
Ökoiskola
Oktatásért Közalapítvány
Új Széchenyi Terv
Sportoló Nemzet
Művészetek Palotája Budapest
Erasmus+
Határtalanul
Iskolánk
Felvétel
Tanév
Tantárgyak
Tanórán kívül
Infotár
Diák
Támogatás
Szülő
Kapcsolat
Infotár
Kereszténység Ádám és Éva nélkül?
2011.09.07.
Fontos viták. Cikk a Metazinból. Plusz egy extra .
"A Biblia és a tudomány összeegyeztetésén munkálkodó protestáns kutatók azt javasolják, hogy a kereszténység tekintse afféle metaforának, ami a Teremtés Könyvében olvasható. Ellenfeleik szerint ez már a kereszténység lényegét ingatná meg."
- kezdődik a Metazin érdekes cikke( amely egy vitát ismertet és állást nem foglal).

Mondjuk a mi álláspontunk világos: ha a teremtés Könyve egy ( ill. sok) metafora , akkor az egész Bibliát dobhatjuk a kukába. De nem metafora. A cikk ( és a benne található linkek) jó bepillantást nyújtanak a vita mai állásába, abba a vitába, melynek kezdetéről a Hetek egy nyári cikke így tudósít:


"Charles Darwin nem forgott magas körökben, nem volt jó szónok, sem ravasz politikus. Öröksége talán mégis nagyobb hatással volt az emberiség gondol­ko­dására, mint bármely más tudósé. A természetes kiválasztódással és az evo­­lú­cióval foglalkozó életműve a 19. századi meghatározó eszmék közül egyaránt ihletője volt a freudizmusnak és a marxizmusnak is (dedikált művét, A tőkét Marx el is küldte Darwinnak), 20. századi követői között pedig megtalálhatók a nácik és a kommunisták is. A brit tudós szerint „az élő szervezetek változékonyságában és a természetes kiválasztódás folyamatában nincs több tervszerűség, mint abban, ahogy a szeszélyes szél fúj". Az élet természetfeletti forrását megtagadó Darwin - talán akarata ellenére is - a Bibliával szemben álló eszmerendszerek szimbólumává vált. Születésének kétszázadik évfordulóján a BBC így méltatta Darwint: „Az ember, aki megölte Istent."

A Metazinból is látszik: a vita korántsem ért véget. Plusz az is világos: jelenleg az "antimetaforisták" defenzívában vannak. Jelenleg még. A jövő meg rajtunk is múlik!

2. Az extra

A témához szorosan kapcsolódik:


A “Grádicsok éneke” című kötetben ( amely Tatár György 60 születésnapja alkalmából készült)  jelent meg Ruff Tibor “Európánk skizofréniája” című írása. Itt olvashatjuk:

“Heller sokat és jól ír már idézett művében a természettudományos világkép uralmának jellemzőiről: „A felvilágosodás másik – észre alapozott – támadása, mely a vallás tekintélyét nem az életforma/etika, hanem a tudás szempontjából kérdőjelezte meg és destruálta –, egy bizonyos határig egyértelmű győzelmet aratott. A modern világnak nem a vallás, hanem a tudomány lett az uralkodó világmagyarázata. A tudomány, elsősorban persze e kemény tudományok s az azokra támaszkodó vagy azokat alkalmazó technológia, egyetemessé vált. Mindegy, hogy valaki mozlim, keresztény, buddhista vagy zsidó: egyetemeiken ugyanazt a fizikát és kémiát tanítják, s ugyanazokat a számítógépeket használják. (…) A vallást tehát a tudomány váltotta fel, mint a modernség uralkodó világszemlélete.”
Ez eddig rendben is volna, a hermeneutikai probléma nem itt keletkezik. Hanem ott, hogy amennyiben korunk uralkodó világszemléletét – naiv, reflektálatlan módon elfogadva – abszolút igazságként éljük meg, miközben ugyanakkor nem akarjuk elveszíteni a Bibliát sem, akkor öntudatlanul is abban az irányban mozdulunk, hogy a kettőt összehangoljuk, s ezzel kioltsuk a feszültséget, ezt a „kollektív kognitív disszonanciát”, mégpedig oly módon, hogy az összehangolás során automatikusan az Írást rendeljük alá a modern világnézetnek. „Mit mond a Szentírás a modern embernek?” – tesszük fel ilyenkor a kérdést. E mögött a többnyire reflektálatlan, öntudatlan törekvés mögött egy hasonlóan, alapos vizsgálat nélkül elfogadott, sőt ki sem mondott feltételezés áll, amelynek lényege, hogy a biblikus világnézet és a modern, természettudományos világnézet valahol gyökereiben azonos, közös emberi alapokon áll, s ezért a kettő közötti különbség, ellentmondás csak felszíni jellegű, vagyis a lényeg tekintetében nem releváns, és könnyen kiküszöbölhető; valamint, hogy ez a különbség vagy ellentmondás abból fakad, hogy ma fejlettebb a tudásunk, mint az ókori emberé – mivel az emberiség fejlődik, és nem hanyatlik –, ezért a különbséget/ellentmondást úgy kell feloldanunk, hogy az ókori szövegnek kell „feladnia álláspontját”, mely korszerűtlen, azaz téves, és nem nekünk. Azonban e feltételezésünk mindkét említett aspektusa (a közös alap és a fejlődés feltételezése) szintén modern, humanista, felvilágosult világszemléletünk eleme, amelyeket a kinyilatkoztatott szöveg világnézete nem okvetlenül oszt. A Szentírás világszemlélete egyrészt perben áll a „világgal”, az „emberrel” – a Tanachban különösen a pogánysággal, az Újszövetségben a „jelenlegi gonosz világkorszakkal” –, azaz nem alapvető egységet tételez föl önmaga (a szent) és a világ jelen állapota (a profán) között, hanem antagonisztikus ellentétet; másrészt a történelemben nem fejlődő, hanem dekadens, hanyatló tendenciát lát, azaz a mai embert és kultúráját a réginél spirituálisan alacsonyabb színvonalúnak és folyamatosan romlónak láttatja (ezt a nézetet teljes mértékben osztja a rabbinikus irodalom, és az Újszövetség is). Mi van tehát akkor, ha a két világnézet között valódi ellentét feszül, ahogyan ezt a zsidóság érzékelte a hellénizmussal való élet-halálharcában, a kereszténység a római birodalom szellemiségével szemben, vagy a mai ortodoxia és ultraortodoxia a modernizmussal szemben? Mi van akkor, ha a kinyilatkoztatott szöveg nem kibékülni akar az emberiség jelenlegi állapotával, hanem ütközni vele, és azt alapjaiban kritizálni, kétségbe vonni?……..

Ezen a ponton vetődik fel a fundamentalizmus problémája is, amelyről Heller így ír: „A fundamentalizmus is csak a modern tudomány termelte tudás bizonyos ágait kérdőjelezi meg, így például a darwinizmust (…) De a világi tudás esetében a fundamentalista ideológiák csak alárendelt és esetleges szerepet játszanak, mert ha nem ezt teszik, közösségük nem bizonyul életképesnek. (…) Ennek az új [ökumenikus] vallási identitásképzésnek – melyben bibliakutatók, történészek, filozófusok és teológusok vesznek részt – ma már nem a tudománnyal kell megharcolnia, hanem a fundamentalizmussal. Mások tehát a konfrontáció terei, mint ezelőtt. (…) a vallásoknak a fundamentalista nyomásnak ellenállva kell nyitottságukat és ezzel párbeszédre való képességüket megóvniuk ahhoz, hogy hitelesen tudjanak kritikusak és ugyanakkor modernek lenni. A fundamentalizmus ugyanis nem elsősorban a szekularizált világ számára jelent veszélyt (kivéve, ha politikai hatalomra jut, mint Iránban, ami teljesen valószínűtlen a zsidó s főleg a keresztény fundamentalizmus esetében), mivel az utóbbi marginalizálja, kitér előle és lenézi, hanem a vallás új ökumenikus önidentitásának kialakítására. A modernitásban a vallások csak úgy tudnak fennmaradni, s csak úgy tudják kritikai szerepüket gyakorolni, ha szellemi és erkölcsi táplálékot adnak a modern embernek anélkül, hogy a felvilágosodás attitűdjét megkérdőjeleznék vagy visszavonnák.” Heller fantasztikus éleslátással ragadja meg ennek a dilemmának a lényegét, legalábbis társadalmi tekintetben. Teológiailag és filozófiailag ugyanakkor nem is javasol megoldást, és nem is érzékeli a kérdés teljes mélységét. Heller és a modern euro-amerikai civilizáció nem érveket sorakoztat fel a fundamentalizmus ellen, hanem azt, hogy „közösségük nem bizonyul életképesnek”, a szekuláris világ „marginalizálja, kitér előle és lenézi”, miközben a vallások „csak úgy tudnak fennmaradni, s csak úgy tudják kritikai szerepüket gyakorolni, ha szellemi és erkölcsi táplálékot adnak a modern embernek anélkül, hogy a felvilágosodás attitűdjét megkérdőjeleznék vagy visszavonnák.” Ez azonban nem érv, hanem ultimátum – melyben a vallásnak, azaz esetünkben a zsidó és a keresztény kinyilatkoztatást interpretáló közösségeknek a modernizmus megengedi, hogy kritizálják őt, de a megsemmisülés terhe mellett megtiltja a modern világnézet alapjainak a megkérdőjelezését. Heller látlelete tökéletesen pontos, mert ez így van. Azonban nem válaszol arra a kérdésre, hogy mindez az igazságon alapul-e, hiszen a fundamentalizmus vélt vagy valós igazságát nem cáfolja, csupán társadalmi igényre hivatkozva kirekeszti. Magyarán: mi a helyzet akkor, ha a kinyilatkoztatás alapszövege, minden interpretációtól függetlenül, valamiképp mégis immanens módon magában hordozza azt az „apokaliptikus fullánkot”, „bombát”, amelyről Gershom Scholem beszél, s amelynek felrobbanásától a modern Izrael és annak nyelve kapcsán tart?  Vagyis, ha a Szentírás maga mégis közvetít olyan üzenetet, amely kétségbe vonja, és kritizálni meri a felvilágosodás attitűdjének alapjait, vagy legalábbis azok egy részét. Illetve, nem arról van-e szó, hogy a modernizmus e kategorikus imperatívusza „megtiltja” a két interpretáló közösségnek – a megsemmisülés terhe mellett –, hogy a kinyilatkoztatást üzenetének teljes spektrumában értelmezhessék? S ha nem akarunk fundamentalisták lenni, szabad-e egyáltalán radikálisan végiggondolnunk ezeket a dolgokat? “

(Jó kérdések. Az emlegetett “felvilágosult” gondolkodásmód egyik jellegzetes vonása pl., hogy tagadja a csodák, a természetfölötti beavatkozások és események (pl.  feltámadás) valós megtörénésének lehetőségét.)

Publikálta: Longauer László
© 2010 Bornemisza Péter Gimnázium