BORNEMISZA PÉTER GIMNÁZIUM, Általános Iskola, Alapfokú Művészeti Iskola és Sportiskola
Iskolánk
Felvétel
Tanév
Tantárgyak
Tanórán kívül
Infotár
Diák
Támogatás
Szülő
Kapcsolat
Diák
Gelléri Andor Endre: ,,Tavaszt vártam, a költők, a szabadság tavaszát!”
2013.01.03.
A magyar kultúra veszteségei – esszéíró pályázat: Ferenczi Debóra pályaműve, ami a Nyugat-magyarországi Egyetem különdíjban részesült
A magyarországi holokauszt több mint fél millió áldozatot követelt. A hazai zsidóság közel kétharmada esett áldozatul munkaszolgálatnak, tömeges deportálásoknak, a magyar hatóságok brutalitásának, a halálmeneteknek, az auschwitzi elgázosításoknak, a koncentrációs táborok szörnyű körülményeinek. Magyar zsidókat gyilkoltak a budapesti utcákon, az ukrajnai hómezőkön, szögesdrótok mögött a birkenaui gázkamrákban és az országutakon. Auschwitzban minden harmadik áldozat magyar volt. Az áldozatok között voltak kicsiny gyermekek, betegek, idős emberek, akiket azonnal elgázosítottak. Voltak köztük fiatal, életerős fiúk és lányok, akik általában a könyörtelen munkaszolgálat és az embertelen körülmények miatt haltak meg. Voltak egyszerű, hétköznapi ártatlanok, és voltak köztük híres, kiemelkedő tehetséggel rendelkező személyek, akikkel nemcsak egy kiváló embert vesztett a világ, hanem a magyar kultúra is komoly veszteséget szenvedett. Egy ilyen személy életpályáját igyekszem röviden és lényegre törően bemutatni. Megpróbálom bemutatni azt, hogy Gelléri Andor Endre halálával a magyar irodalom egéről egy fényes csillag hullott le.
 
Gelléri Andor Endre 1906. március 30-án született Budapesten, szegény munkáscsalád gyermekeként. Édesapja Gelléri József lakatosmester, édesanyja Gelléri Józsefné Frankel Sára. Édesanyja a gyermek születésénél halálközeli állapotba került, melyet túlélt, de a szülés során fellépő fertőzés következtében súlyosan megbetegedett. Gyakran betegségét okolta azért is, hogy férje oly hamar elhidegült tőle. Gellériben - miután valószínűleg oly sokszor hallotta ezt kisgyermek korában, illetve apjával is elég rossz kapcsolata volt - hamar bűntudat alakult ki, már csak azért is, hogy egyáltalán megszületett. ,,Éreznem kellett, hogy csak baj van személyemmel – írja önéletrajzában. – Jöttömmel majd megöltem anyámat, létezésemmel pedig dühre, haragra gerjesztettem apámat. S innen talán, hogy sosem hiszem el: engem szeretni is lehet.” Láthatjuk, hogy már egészen korán is elvetettség érzése volt. Apja megvetette azért, mert fia szeretett írni. Talán nem is haragból, hanem inkább féltésből nem értette meg fia irodalom iránti vonzalmát. Mivel ő úgy gondolta, hogy a költők mindig csak éheznek, nincsen biztos állásuk és előbb-utóbb koldus sorsra jutnak. Inkább szerette volna fiában saját álmát megvalósítani, hogy a gyermeke többre vigye, mint ő. Talán az elvetettség érzéséből adódhatott az is, hogy Gelléri a szeretetet a vele egykorú leányoknál kereste már oly fiatalon is, és nem igazán tudott hűséges maradni. „A szeretet bolondja vagyok, mert a szeretet hiányzott a gyermekkoromból” – vallja be maga is az Egy önérzet története című önéletrajzi művében. 
 
Gyermekkorát az Újlaki tégla- és mészégető területén éli, ahol anyai nagyszülei kantinosok. Tanulmányait a Kiscelli utcai elemi iskolában kezdi 1912 őszén, és 1916 őszén jeles eredménnyel zárja. Ezután 1916 és 1921 között a III. kerületi Állami Gimnázium tanulója, és kiváló atléta, diszkoszvető. 1923-ban a III. ker. Tímár utca 24-be költöznek, családi házba, ahol apja berendezi lakatos műhelyét, illetve páncélszekrény-készítő üzemét. Egyik novellájában, a Varázsban utal életének e szakaszára. Gelléri világnézetét, élményvilágát alapvetően meghatározzák az apja műhelyénél eltöltött gyermekévei.  ,, Gyermekkorom maga a mesevilág volt - írja Móricznak - a titok mélyén bujkáltam, egy mesevilág határán álló munkáscsoport mélysége zajlott mellettem.” Gelléri későbbiekben kialakuló ábrázolásmódját, a ,,tündéri realizmust” egyértelműen gyermekévei alapozták meg. 
1923-1926 között az Állami Felsőipariskola vas- és fémipari szakán végzi tanulmányait. Eközben 1924-ben megjelenik első novellája Az Estben, Trombitálnék címmel. A tizennyolc éves fiú érett, remek elbeszélése egy súlyosan beteg férfiról szól, akiben néhány percre felvillan az életösztön. Uzsonnát kér, egy pohár tejet, melyet felesége örömmel ad neki, örvendezve azon, hogy férjének visszajött az életkedve, de mire odaér, a férj újra visszazuhan a reménytelenségbe, szomorúságba. 
 
1926-1927-ig Gelléri a Király utcai gőzmosodában kitanulja a kelmefestő és tisztító szakmát. Novellái jelennek meg az Estben, a Pesti naplóban, a Népszavában és Szabó Lőrinc folyóiratában, a Pandorában. Gelléri ebben az időben egyre inkább a kereszténység felé fordult, számára szimpatikusabbnak, emelkedettebbnek, derűsebbnek és harmonikusabbnak tűnt, mint saját zsidó vallása. ,,Csupa tilalom, csupa félelem a zsidó vallás - írta Gelléri - Valami rettentő szemű és villámló Isten lakozik valahol… mindent hall, mindent lát… csupa fény, tűz emésztés a pillantása.” Mivel az apa személyisége mindig erősen befolyásolja a gyermekben kialakuló Isten-képet, valószínűsíthetjük, hogy édesapjához fűződő rideg kapcsolata alapvetően meghatározta Gelléri Istenről alkotott elképzelését is. Túl szigorúnak, racionálisnak érezte az izraelita vallást. Másrészt származása és vallási hovatartozása miatt egyszer egy előadás közben turulista diákok kiverték őt és társait a tanóráról, majd az épületből. S ami a legmélyebben megrázta az, hogy mélyen tisztelt tanára egy szót sem szólt. Csak állt és hallgatott. Mintha nem is látná, hogy mi történik. Az ifjú Gelléri Andor Endrére ez az élmény nyilván sokkolóan hatott. És később nemcsak ez a professzor tette ezt, hanem emberek milliói elnézték, hogy a szomszédból elviszik az ártatlan embereket. Ugyanúgy nem szóltak semmit. Befogták fülüket, hogy ne hallják embertársaik halálsikolyát, segélykiáltását. Nem akarták hallani a gyermekek sírását, az asszonyok könyörgését, a férjek halk belenyugvó könnyezését. Lehunyták szemüket, hogy ne lássák a holtfehérré vált arcokat, a félelemtől eltorzult fejeket, a sírástól vörössé vált szemeket. Nem akarták érzékelni, nem akarták észrevenni, hogy mi történik. Csak hallgattak, millióan hallgattak… De mindig voltak igazak! Akik mentették az üldözötteket. Életüket kockára téve bujtatták társaikat. Abban a bizonyos esetben is, amikor megtámadták Gellérit a turulista diákok, az egyik osztálytársa felállt. ,,Kik maguk?”- kérdezte. Mivel azok azt hitték, hogy ő is zsidó, arcon ütötték. Erre felugrottak a fiú barátai és együttes erővel nekitámadtak a turulistáknak, közben jelezve a zsidó diákoknak, hogy meneküljenek. A fiú neve Rogátsy volt. Az író, amíg élt nem felejtette el osztálytársának nevét. Mindig hálás volt neki, hogy megmentette az életét. De azt sem tudta soha elfelejteni, hogy művész lelkű tanára, aki egyébként a legkisebb zajra is minduntalan büntetett, most hallgatagon bámult ki az utcára. Véleményem szerint ez egy nagyon tanulságos eset a mai fiatalság számára is. Nekünk is, amikor látjuk, hogy ezek az eszmék újra gyökeret vernek korunkban, nem szabad hagynunk, hogy az emberiség újra úgy elaljasuljon, ahogy abban az időben, amikor - Radnóti szavait idézve - „Önként, kéjjel ölt, nem csak parancsra”.  Ha újra ezt látjuk, akkor Rogátsy példáját kell követnünk. Nekünk is fel kell szólalnunk az üldözöttek, kitaszítottak mellett. Nem szabad hagynunk, hogy a múlt megismétlődjön! Emlékeznünk kell az antiszemitizmus és a rasszizmus áldozataira, és ennek fényében kell a mai helyzetet megítélnünk. Hiszen, ha sikerül a gyűlölet eszméjét megfékeznünk, van rá esély, hogy gyermekeink egy jobb világban nőjenek fel, amely mentes mindenféle etnikai előítélettől és biztonságos környezetet nyújt minden embertársunknak, függetlenül attól, hogy milyen a származása, esetleg vallása.
 
Gelléri nem tudta feldolgozni, hogy csak azért, mert ő zsidó, így bánjanak vele. Olyan családi környezetben nőtt fel, ahol a zsidó normákat és hagyományokat ugyan megőrizték, de zsidó voltuk már egyáltalán nem jelentett erősebb kötőanyagot. Így tehát igazán nem értette, miben különbözik is ő a többiektől. Ő mindig is magyarnak vallotta magát. Személyét még mélyebben érintő igazságtalanság volt az, amikor diákkori szerelme, egy katolikus lány, zsidó volta miatt szakított vele, miután erős antiszemita befolyás alá került. Sajnos ez nem egyedi eset volt. Több házasság is felbomlott hasonló okokra visszavezethetően. Több olyan esetet ismerünk, amikor az egyik fél az állam bocsánatáért könyörög, hogy nézze el tudatlanságát azzal szemben, hogy fiatal kori bolondságból zsidó társat választott magának. S így akár több évtizedes házasságok is felbomlottak. Sajnos, Gelléri alig húsz évesen ilyen okok miatt él át újabb lelki traumát, de mégsem keseredik meg teljesen. Őseinek sorsát próbálja összehasonlítani saját sorsával, és úgymond, „szerencsétlen sorsú népnek” vallja saját nemzetségét. Érdekes módon a kereszténység iránti rajongása sem csökken. Továbbra is erős vonzást érez Jézus személye iránt.            
 
1928-ban a Nyugat is közöl tőle egy novellát Varázsló, segíts címmel. Mikes Lajos pedig az Est ösztöndíjával négyhetes tanulmányútra küldi Gellérit Németországba. A polgári radikális Magyar Hírlap, folytatásokban közli Nagymosoda című regényét. A kritikusok szerint a regény sikere abban rejlik, hogy mániákus embereket ábrázol. Talán leghíresebb írása tükrében így jellemzik az alig 24 éves írót.  ,,A legfiatalabb írógenerációban  ő az egyetlen, akinek sikerül már szerencsésen túljutnia a naturalizmuson és a realizmuson, sőt, a naturalizmust követő káoszon is” - írja Bálint György. A fiatal fiú regénye nagy siker. 1931-ben megnyeri a Nagymosodával Mikszáth Kálmán regénypályázat díját, melynek hatására Füst Milán felfigyel rá. Majd nemcsak mester és tanítványi kapcsolat alakul ki kettejük között, hanem szoros barátság is. Innentől kezdve „beindul” írói pályafutása, és egymást érik a sikerek. Több novelláskötete jelenik meg, amely a közönség előtt is közkedveltté válik. 1934-ben elnyeri a Baumgarten-alapítvány háromezer pengős évdíját. Ebben az időben ismeri meg jövendőbeli feleségét, Dreier Juliannát, akitől később két gyermeke is születik, Ágnes és József. 1937. augusztus 19-én házasodnak össze. 1938-ban meghal Gelléri édesapja. Érdekes módon annak halála után sokkal közelebb érzi magát édesapjához, mint eddig valaha. Kezdi megszeretni, tisztelni, sőt megérteni. 1940-ben megjelenik Villám és esti tűz című elbeszéléskötete. Ekkorra kialakuló ábrázolásmódjában már nem igazán a „forradalmi álmoktól lázas romantikus hősök” vannak főszerepben, az író már sokkal többet akar az élettől, mint fiatal korában megálmodott groteszk hősei. Az eddig megteremtett idill kezd véget érni és már sokkal realistábban lát mindent. A ,,tündéri” egyre inkább eltűnik, és helyét átveszi az ,,ördögi”. Ennek oka az egyre abszurdabbá és tragikusabbá váló politikai helyzet, és az antiszemitizmus folyamatos térhódítása. Már Magyarországon is kezdenek életbe lépni a zsidótörvények, ami Gellérit erőteljesen frusztrálja. Ahogyan romlik a helyzet, úgy változik az író stílusa is. Műveiben megpróbálja tükrözni a Horthy hatalma alatt lévő Magyarország folyamatait, így azokban megjelenik a romlás és az iszony, illetve el kell hagynia eddig meghatározó stílusát, az idillt. ,,Az elkomorodás és a kétségbeesés lesz úrrá Gelléri művészetén” –  írja Nagy Sz. Péter. 1940-től kezdve gyakran hívják be munkaszolgálatra. Állomáshelyei: Monor, Aszód, Nagykáta, Jászberény, Gyertyánliget és Terebesfejérpatak. Néha-néha hazaengedik vagy leszerelik, ilyenkor családi környezetében próbál feloldódni, újra írni. A munkatáborokból folyamatosan leveleket küld Illyés Gyulának, Füst Milánnak és Móricznak, reménykedve abban, hogy valami kapcsolatot tud felvenni régi író barátaival vagy egyáltalán a külvilággal. 1942 júliusában Füst Milán Magyar Csillag címen új folyóiratot indít (miután a Nyugat megszűnt), és felkéri Gellérit, hogy írjon valamit az újságba. Így megjelent két utolsó novellája a Háló és a Pandoleon. Ősszel pedig elkezdi megírni az Egy Önérzet története című önéletrajzi regényét, amelyet kisebb megszakításokkal 1944 nyaráig folytat. Eközben napjai félelemmel telnek. Az író folyvást szorong, hogy mire hazaér, várja-e behívó vagy nem?  1942-ben egy őszi napon Gelléri keserűen kifakad – „Nem megy az írás. Lehet, hogy ezek a gazemberek ezt is elvették tőlem?” Az író rettegett, hogy családját és karrierjét is egyaránt elveszíti. Tisztában volt vele, hogy azért nem tud írni jó novellákat, mert frusztrált, mert retteg attól, hogy egyszer csak megjön a behívó, és akkor neki egész eddigi életét fel kell adnia, és mennie kell a reménytelenségbe, ahonnan az se biztos, hogy valaha hazatérhet. 1944. nyarán valóban végleg el kell hagynia otthonát. Innentől kezdve már csak rövid papírfecnikre írt levelei alapján tudjuk követni életét. Ezekből láthatjuk, hogy utolsó leheletéig azért küzdött, hogy családját meg tudja menteni. Egyik levelében feleségét utasítja, hogy meneküljön a svájci követségre, mert ott még van remény arra, hogy menedéket tudnak nekik nyújtani: ,,Drága Juditka, ha ez a hír igaz, velünk az Isten” –  írja Gelléri levelében. Eközben maga is be akar jutni a védett házakba. Ennek érdekében Szabó Lőrinccel „ajánlólevelet” irat, melyben Szabó Lőrinc kivételes tehetségnek nevezi Gellérit, reménykedve abban, hogy ez elegendő ok a mentesítéshez. De október végén mégis vissza kell térnie Vörösmarty utcai állomáshelyére és századával együtt november végén elszállítják. Amíg csak tudott feleségének írt levelet. Ezekből a levelekből kitűnik az a kétségbeesés és félelem, ami valószínűleg ezekben a napokban egyre inkább úrrá lett rajta. Könyörögve kéri feleségét, hogy gyermekeiket helyezze el a Vöröskeresztnél. Ezt Judit meg is tette. A gyermekek a II. világháború végéig a svábhegyi szanatóriumban lettek elhelyezve. Miután Gelléri ezt megtudta, levelei sokkal nyugodtabbak lettek: „A két kicsi elhelyezésével egészen megtöltötted a szívem. Mert ha ők élnek, az annyi, mintha mi élnénk.” Ugyanebben a levelében ugyanakkor kéri Juditot, hogy ha ő meghalna „mindent tégy meg, hogy a kicsik boldog, szabad emberek legyenek!” Tehát tisztában volt azzal, hogy van rá esély, hogy soha többet nem látja családját. ,,Valahol egyszer majd csak találkozunk” – írta egyik utolsó levelében. Judit, miután a gyermekeket biztonságban tudta, Kudelkáné néven háztartási alkalmazottnak szegődik el. A budapesti ostrom alatt súlyosan megsérül, műtétje után anyósának újra meg kell tanítania járni. A háborút végül Judit, gyermekei s az író édesanyja egyaránt túlélte. Gelléri 1944. december 2-tól 1945. március végéig az ausztriai Engerauban SS tisztek felügyelete alatt, gépfegyverfészkeket és tankcsapdákat épít társaival. Engerauból márciusban a mauthauseni koncentrációs táborba, majd április közepén a gunskircheni lágerbe kerülnek. Mire ide érnek, a többség már halálközeli állapotban van. Ki vannak merülve, éhesek, szomjasak, betegek.  Napi 20-30 ember hal meg. Május 3-án a tábor parancsnoka bejelenti, hogy napok kérdése, és megjelenik az amerikai felszabadító csapat, melynek személyesen ő kívánja átadni a deportáltakat. Május 4-én, gyönyörű, felhőtlen napsütésben  fogyasztják ebédjüket, amikor lövöldözést hallanak. Egyszer csak üdvrivalgás, ember feletti öröm lesz úrrá a táboron. ,,Itt vannak az amerikaiak!” – ordítják. A foglyok sírva felállnak, és fehér zászlóikat a szélbe emelik. Örömük határtalan. Érzik, hogy végre szabadok! Feltörik a raktárt, s végre jóízűen, a szabadság mámorával esznek, isznak. Vannak, akik azonnal csomagolnak és vannak, akik lepihennek, hogy másnap reggel végre elinduljanak azon az úton, amely majd  nem kis akadályokon keresztül, de visszavezet, végre haza. Reichmann Dezső másnap reggel látta utoljára Gellérit, melyre így emlékezik: ,,Az országútra kiérve a salzburgi havasok aranyszínű ködében, vibráló napfényben negyven-ötven lépéssel előttünk, szemmel  láthatóan betegen, hajlott háttal, nehezen  vonszolva magát, haladt több társával Gelléri Andor Endre. Ekkor láttam őt utoljára..” Gelléri – fogolytársa szerint – mindvégig abban hitt, hogy még egyszer hazatérhet. Szerette volna megírni saját beszámolóját élete legsötétebb éveiről. Le akarta írni az utókornak azt az embertelenséget, amit tapasztalt, azt a gyalázatot, amit átélt, azt az eszmét, ami hatmillió áldozatot követelt. De nem tudta ezt az álmát megvalósítani, mert soha nem tért vissza. Bár túlélte a munkaszolgálatot, az SS katonák könyörtelenségét, az éhséget, az égető szomjúságot és az erőltetett menetet, sőt megélte a felszabadítást, de a táborok nyomorúságának, embertelen körülményeinek áldozata lett. 1945 májusában flekktífuszban halt meg a hörschingeni amerikai kórházban. ,,Már akkor elfelejtenek, amikor élek? Így törekszem én halhatatlanságra?” – írja az Egy önérzet történetében. Gelléri mindig is törekedett arra, hogy neve halálával ne merüljön a feledés homályába, hanem valami maradandót alkosson. Ez sikerült neki, hiszen rendkívüli tehetséggel megáldott ember volt. Szerintem a magyar kultúra sokat veszített az író személyével. Értékes ember volt, és értékes volt az is, amit írt. Gellérire később Nagy Sz. Péter úgy emlékezett, mint egyedülálló jelenségre és sajátos színfoltra a magyar novellairodalomban. Sőtér István a legnagyobb novellisták egyikének nevezte. Mindenki, aki ismerte, kiváló embernek tartotta, de sajnos ő is azoknak a fasiszta eszméknek lett az áldozata, mint annyian mások. 
 
Sosem szabad elfeledni, hogy valahányszor a történelem során megerősödtek az antiszemitizmus eszméi, az többnyire tömeges mészárlásokba torkollott. Gondolhatunk itt akár a legősibb történetre, Egyiptomra, vagy a Római Birodalom Jeruzsálem ellen való ostromára, ahol porig égették a szent várost, vagy a középkori üldözésekre, keresztes háborúkra, vagy akár a II. világháborúra. Ezek a fasiszta elvek, amik napjainkban újra kezdenek teret nyerni, mindig csak bajba sodorták nemcsak a zsidóságot, hanem az egész országot is. Hiszen Isten nem hagyja büntetlenül azt, ha az ő népét üldözik. Már Ábrahámnak tett ígérete is így szól: „És megáldom azokat, akik téged áldanak, és aki téged átkoz, megátkozom azt.”( Mózes I. könyve 12:3)



 
Készítette: Ferenczi Debóra
 
Felkészítő tanár: 
Turai Julianna 
 
Források:   
Gelléri Andor Endre: Egy önérzet története -  Osiris Kiadó, Budapest 2000
Vargha Kálmán: Gelléri Andor Endre -  Gondolat Kiadó, Budapest, 1986
A gyengéd óriás – emlékezések Gelléri Andor Endrére - Magvető Kiadó, Budapest, 1977
Nagy Sz. Péter: Az idilltől az abszurdig -  Akadémiai Kiadó, Budapest, 1981
Mondjátok el mi történt! A magyarországi holokausztról – Válogatta és szerkesztette: Rákosi Imre, Szita Szabolcs, Verő Gábor -  Ex Libris Kiadó, Budapest, 2004
Publikálta: Diósy Anna
© 2010 Bornemisza Péter Gimnázium