BORNEMISZA PÉTER GIMNÁZIUM, Általános Iskola, Alapfokú Művészeti Iskola és Sportiskola
Iskolánk
Felvétel
Tanév
Tantárgyak
Tanórán kívül
Infotár
Diák
Támogatás
Szülő
Kapcsolat
Tanórán kívül
Saul fia
2015.06.23.
Amikor nehéz levegőt venni

Új fejezet nyílt egy nagyon fontos műfajban. A Soá szavakba nem önthető valóságát eddig nem látott módon fogalmazta képekre Nemes Jeles László filmje. A Cannes-ban a zsűri fődíját elnyerő, hatalmas sikert aratott film annyi figyelmet és ünneplést kapott, amennyit magyar mozi harminc éve nem. Mindez a holokauszt emlékéve után történt, ami hozzájárulhat a nálunk kellően fel nem dolgozott trauma megértéséhez. És talán a nemzeti lelkiismeretünkhöz is.  

Saul Ausländer a fogolytársait gázkamrába kísérő, majd a testüket elégető Sonderkommando tagja. Maga is halálra szánt, csupán pár hónapnyi halasztást kapott az auschwitzi fajirtás gépezetében. Majd történik valami és ő célt - vagyis rögeszmét - talál magának. Egyre makacsabbul ragaszkodik ahhoz, ami abban a térben és abban az időben teljes képtelenség: megadni a végtisztességet a szeme láttára elpusztított gyermekének. Közben társai kitörési akciót szerveznek, a nácik többször majdnem megölik, de mindezt mintha nem is észlelné. Egy ügye lesz. Rabbit szerezni mindenáron a fiúnak, aki (talán) nem is az ő gyermeke.
És itt megállunk a történet részletezésében. Mert minden további szó csak a hatást gyengítené.
Ha létezik ugyanis film, amit jobb, ha minden felnőtt (!) magyar a saját szemével lát: ez az. És hogy miért a szó a felkiáltójel után, annak több oka van; máskor-mások beszéltek róla.
Kevés olyan eemény akad az ember históriájában, amit ennyire nehéz alkotásokba önteni és amit mégis fontos a művészetnek időnként valahogy megragadni. Az utolsó túlélők távozásával ugyanis maradnak a leírt szövegek, a korabeli képek, de a történet „erős”mesélése jórészt a filmre marad. Az írott szó gyengülése, a valóságban egyre fogyó részvétele miatt. Most, Nemes Jeles Lászlónak, ráadásul az első nagyjátékfilmjében sikerült egy nagyot lépnie. Bár Jeles András ismert rendező fiaként nem tegnap kezdte a filmezést, azért későn érő típusként jellemezte egy helyen önmagát. A pincében filmeket forgatott a Párizsban töltött kamaszévei alatt, mely városban a filmes tanulmányait is elkezdte majd idővel folytatta New Yorkban. Asszisztenskedett Tarr Bélánál, aztán figyelemre méltó kisfilmeket rendezett, egyikük, a Türelem díjakat is nyert. Az egyetlen hosszú beállításban komponált (tehát vágás nélküli) és a párbeszédet nélkülöző történet a Saul fia előtanulmányaként is értelmezhető. Témájában is, bár ez direkt csak a végén derül ki, még inkább a látványvilágában. Az éles, arcra fókuszáló közelkép és a háttér együtt hatását ma már nevezhetjük a rendező saját filmnyelvének. Mindkét filmben ugyanis főleg egyetlen arcon időzik, egyetlen ember körül kering a kamera. A hátterek változnak a főszereplő mozgása miatt, sokszor szándékosan életlen a háttér. A Saul fiában véljük azért, hogy a néző figyelme ne a méltóságuktól megfosztott áldozatok testi szenvedésén időzzön – ugyanakkor a tények is rögzítve legyenek. Itt az Átélő a fontos, aki Mesélő is, de nem a szavaival az.  Saul (Röhrig Géza) tekintete, arcizmainak apró rezdülései végig lekötik a nézőt, nem hiányzik a gázkamrák fogasos előterének, a krematóriumok lángoló torkának tűéles részletezése. Az egykori alternatív zenész, majd amerikás magyarrá lett költő és dramaturg a szerepében csak egyszer mosolyodik el, a vége felé –  a néző érti, hogy akkor oka van rá. Röhrig arcjátékát a többiek gesztusai kiegészítik. Ábrahám (Molnár Levente) és a többi sonderes állandóan feszült komorságában, itt-ott elsuttogott szavaiban, a rövid érintésekben a halálveszély folyamatos, ki tudja, hogy bírható állapotát élik át. Dermesztő hitelességgel.     
Már a kezdő hosszúbeállítás sem igen felejthető. Saul a táborban siet valahová, kiderül, hogy a műszakjába tart. Egy csempés helységbe érkezik, ahol nagy embertömeg zúdul be, ő a fal mellé áll, nem néz rájuk, kerüli a tekintetüket. Német szöveget hallunk: mindenki jegyezze meg a fogasa számát, ahová a ruháját tette. Majd bezárják a nagy vasajtót és a sonderesek élénkülve máris karjukra gyűjtik az árván maradt ruházatot. Közben rémült dörömbölés, kiáltozás indul a vasajtó túloldaláról. Ők nem reagálnak, még csak le sem lassulnak, az ember fájdalmas elmúlása ipari zaj számunkra. Bizony ez is egyike a pillanatoknak, amikor (Ábrahám alakítóját idézve) „nehéz levegőt venni…” A hanghatások végig igen erősek a filmben, többet mondanak a párbeszédeknél – nem véletlen díjazták Cannesban külön ezt is.
Többet ennél nem mondhatunk. Kemény eledel, de érett korúaknak el kell menni, meg kell nézni. Pont.
 
Árulók vagy áldozatok?
Könnyek nélkül sírtunk. Ez Gideon Greif történész könyve a Sonderkommandoról, pontosabban annak nyolc olyan tagjáról, akik a könyv megjelenésekor (2005) még életben voltak Izraelben. Ma már alig élhet valaki a „különleges alakulatok”-ból, tíz éve összesen sem voltak húsznál többen világszerte. Sokáig nem beszéltek borzalmas, de teljes mértékben rájuk kényszerített szerepükről a haláltáborokban. A táborokban szenvedők „erkölcsi” hierarchiájában az egykori sonderesek állnak legalul, az annak idején kiváltságos kápóknál is inkább megvetik őket a túlélők. Nem csoda, ha mélyen rejtik egykori szerepüket, az izraeli történésznek is tizenhárom évig tartott a bizonnyal fel nem dolgozható emlékek „előcsalogatása”. A táborokba érkező foglyokból rögtön a megérkezésük után jelölték ki azokat, akik a megsemmisítéseknek közvetlen és kényszerű tanúi lettek. Feladatuk volt a gázkamrákba lépő foglyok ruháinak összeszedése, majd a halottak elszállítása a krematóriumokhoz és a testek (itt a filmben: „darabok”) elégetése. Greif interjúi során elhangzik, hogy szinte mindenki találkozott a halál küszöbén álló rokonaival, volt, aki elmondta, hová álljon az ajtó túloldalán, hogy ne sokáig szenvedjen, más az anyjával együtt lépett-sodródott be szándékosan a gázkamrába. A tömeges megsemmisítést a róla szóló információ lefojtása is segítette; a sonderesek elkülönítve éltek a táboron belül, ellátásuk kedvezőbb volt, viszont négy hónaponként megsemmisítették őket; a Saul fiában is felismerik a vetkőző helységben egy másik, ismerős „műszak” ruháit. A biztos pusztulásból az auschwitzi 12. „generáció” lázadással próbált kitörni, ennek körülményei is bekerültek a film  epizódjaiba, a női foglyok „Kanada” –részlegében történt  puskaporgyűjtéstől a tényleges kitörésig, melyet az elgázosítás közvetlen előérzete aktivált. És az utána adatott pár órás szabadság is a valóság műve volt…
A vészkorszakot bemutató alkotások közül kevésnek témája a Sonderkomando.  Sütő András Álomkommandója ilyen (1986) ahol a szerző Auschwitz és a Caucescu-diktatúra párhuzamait (is) taglalja - amellett, hogy a boncsegéd Manó szívszorító alkudozását látjuk Mengelével a gyermekei életéért. A téma még direktebb taglalása  A szürke zóna című film (2001)  amit egy magyar sonderes, Nyiszli Miklós könyve ihletett. Azonban nem csak a dr. Mengele boncolóorvosaként működő erdélyi orvos könyve ihlette a filmet, hanem a világhírű holokauszt túlélő író, Primo Levi fejtegetése is, mely szerint a tábori létben volt egy erkölcsi „szürke zóna”, ahol a sonderesek tartózkodtak a nyilvánvaló bűnös és a nyilvánvaló áldozat között.

„A világ mégsem gazdátlan”

Nemes Jeles László filmje nagy reményeket keltett már attól a perctől, ahogy az első nézők Cannesban találkoztak vele.  A filmkritikusok egyöntetűen hangoztatták nagyrabecsülésüket, amit a szakmai szövetségük díjával (FIPPRESCI -díj) fejeztek ki. Ez még a legrangosabb elismerések átadása előtt volt kevéssel. Aztán a zsűri lenyűgözése következett. A szarkasztikusan édes-bús filmjeikről ismert amerikai Coen fivérek elnökletével összeülő grénium ismert és elismert tagjai a filmet sorban méltatva nyilatkoztak. A francia Sophie Marceau elmondta, hogy a film „nagyon erős és nagyon más” és még soha nem látott ilyet. A szintén zsűritag brit Siena Miller a vizualitást emelte ki, mellyel úgy mutattak meg számára sok újat a holokausztról, hogy nem a direkt sokkolás eszközével éltek. Aztán jött a vasárnap este és vele a zsűri nagydíja, ami a második legrangosabb elismerés az Arany Pálma után.  Nem csoda, hogy ezután több mint egy tucat ország máris megvette a filmet. Különösen jó eredménynek tartja Sipos Gábor a gyártó Laokoon Filmgoup egyik producere, hogy az alkotást Észak-Amerikában a Sony Pictures forgalmazza. A franciául és angolul egyaránt kiválóan beszélő Nemes Jeles László a díj átvétele után a kék bársonnyal borított dobogón elmondta, hogy saját  generációjának akar beszélni a filmmel a zsidók tömeges elpusztításáról.  Miközben Európát még mindig kísérti a téma. Hozzátette, hogy külön öröm, hogy ezt a filmet celluloidra forgatták, ami a készítők számára a mozi szíves és lelke.  A ceremóniát követő sajtótájékoztatón elárulta, hogy meglepte és meghatotta, hogy már az első filmjét ilyen tekintélyes díjjal ismerték el.
A nézők között ott volta 89 éves Claude Lanzmann is, akinek monumentális, kilencórás Soá című dokumentumfilmje a téma egyik alapvetésének számít, ugyanakkor tőle származik a híres állítás is, mely szerint a holokausztot lehetetlen ábrázolni a filmvásznon.  Egy francia újságban a Saul fiát anti-Schindler listájának nevezte, ami tőle a méltatás magas fokát jelenti, hiszen annak idején keményen támadta Steven Spielberget filmjének ábrázolásmódja miatt.  A Saul fiának rendezőjéről viszont a legjobbakat mondta és a vetítés után megölelte a főszereplőt. Röhrig Géza, aki az esetet a HVG.hu-nak elmesélte, hozzátette, hogy ekkor óriási kő szakadt le a szívéről, hiszen a rendező könyörtelen kritikus hírében áll.  
A HETEK-nek Saul alakjának formálója elmondta, hogy készülni akart a szerepére. De nem ment. Akkor másképp próbálta, az sem ment. Majd kezébe akadt egy dokumentumkötet (Könnyek nélkül sírtunk), amiben a Sonderkommando néhány még élő tagja szólal meg. „És egyszerre átkattant valami” – mondta lapunknak a színész. Innentől izolálódott, teljesen a szerepébe bújt, nem hagyta, hogy beszéljenek hozzá a forgatás alatt vagy kávéval kínálják. Mert nem lehet ki-be járkálni 1944 és 2015 között.  Korábban is rengeteget olvasott a témáról, a családi érintettség okán is, ám ez a könyv „kiütötte”, rémálmai voltak.  De életre kelt benne a karakter, a gondolatai, hogy „mit csináltam volna, képes lettem-e volna Saul lenni…”.
 
„Mégis muszáj átkapcsolni a szerepből, mert mint férj és apa nem viheti haza az ember Sault magában, ebbe beleragadni rettenetes életminőség lenne. Az a szerencsém, hogy a hagyományom, a  zsidó hagyomány az élet pártján áll, nem keressük a szenvedést, van abból elég bőven, jön az életben magától, és amikor lehet, örvendünk és ujjongunk. A világ nem gazdátlan, szóba állt teremtményével a jó Isten, odaadta a tórát, tanított minket. Minden létező prognózist megcáfol a zsidó történelem, mely szerint a zsidóknak már évszázadokkal ezelőtt el kellett volna tűnnie a földről. A Gondviselés nélkül itt se lennénk. Okkal és joggal perlekedünk, mint ahogy Ábrahám is síkra száll Szodomáért, de amikor lehet és van rá alkalom, akkor örülünk és felismerjük a Mennyei Atyában az Istenünket, aki kivezetett minket Egyiptomból. És Aki Auschwitzból is kivezetett…” - fogalmazott Röhrig Géza.
Publikálta: Pálfy Gyula
© 2010 Bornemisza Péter Gimnázium