BORNEMISZA PÉTER GIMNÁZIUM, Általános Iskola, Alapfokú Művészeti Iskola és Sportiskola
Iskolánk
Felvétel
Tanév
Tantárgyak
Tanórán kívül
Infotár
Diák
Támogatás
Szülő
Kapcsolat
Infotár
A krónikás kikacsint - Megmentő vagy áruló volt a híres történész?
2011.01.11.
Flavius Josephus az ókori történetírás legellentmondásosabb figurája, aki nélkül egy jelentős korszakot kellene fehér foltnak tekintenünk. Identitása tulajdonképpen paradoxon, hiszen felvállaltan zsidóként érvényesülni a római elitben legalább akkora képtelenség volt az ő korában, mint dezertőr parancsnokként hitvitázni népe érdekében. Élete utolsó művéből érthetjük meg, hogy kontinensünk antiszemita hagyományait az alexandriai görögök exportálták a római elitnek.

Mitől lett Flavius Josephus az ókori történetírás egyik legsikeresebb – hadd fogalmazzak így – celebje, ha a Krisztus utáni zsidó háborúról és egyáltalán a zsidók történetéről számtalan görög és zsidó szerző is hosszasan értekezett?
 
– Az egész intertestamentális kor, vagy­is az utolsó ószövetségi írások és az első evangéliumi beszámolók közé eső közel négyszáz éves időszak története szinte teljes egészében Flavius műveire épül. Emellett könyvei az Újszövetség történeti megbízhatóságának elsődleges igazoló dokumentumai is, hiszen legalább öt, az újszövetségi iratokban is feljegyzett történetet megemlít. Ez a tény valószínűleg döntő szerepet játszott abban, hogy éppen az ő írásai maradtak fenn ebből a korból, míg a kortárs történetírók művei mind egy szálig elvesztek. A görög nyelvű Keleten és a latin nyelvű Nyugaton ugyanis több évszázadon keresztül a kereszténység hagyományozta át az ókori szerzők műveit, ami természetesen erőteljes rostálást jelentett. Mivel Josephus rímelt az evangéliumi beszámolókra, megfelelő forrásanyagul szolgált a kereszténység születésének hátteréhez. Tegyük azért hozzá, hogy tudomásunk szerint egyetlen kortársa sem írt egy olyan komoly, összefoglaló művet a zsidó történelemről, mint amit A zsidók története című munkájában olvasunk.

Szinte meseszerű, hogyan válhatott egy, a birodalom ellen Galileában lázadást vezető felkelő a császári udvar hivatásos történetírójává.
 
– Egészen különleges karrierpálya az övé, ha belegondolunk, hogy két, egymástól teljesen eltérő és egymással össze nem egyeztethető identitást hordozott magában, zsidó volt és maradt is, másrészt viszont rómaivá lett. Soha nem tagadta meg a származását, és önéletrajzát is így kezdi: én Flavius Jose­phus vagyok, a római zsidó közösségnek nem éppen ismeretlen tagja. Vagyis kifejezetten előkelő, befolyásos, zsinagógába járó tagja volt a római diaszpórának, akit eredetileg Jószéf ben Mattitjáhunak, vagyis „Mátyás fia Józsefnek” hívtak. Az ő története azért is különleges, mert korábban egyetlen zsidónak sem sikerült úgy érvényesülnie Rómában, hogy mindkét identitását megőrizze. Tudunk olyan zsidókról, akik nagyívű karriert futottak be a korai császárkorban, mint például a Josephus műveiben is említett Tiberius Julius Alexander, aki Egyiptom helytartójaként császárcsináló lett: ő kiáltatta ki császárnak először Vespasianust, s később lovagrendi előkelőségként az e rend számára elérhető legmagasabb tisztségig: a testőrparancsnokságig vitte. Tiberius Julius Alexander azonban teljes egészében megtagadta zsidóságát, vagyis pogánnyá vált.
 
Ha Flavius nem adta fel zsidó identitását, hogyan lett mégis az uralkodó kegyeltje?
 
– Mikor Josephus megszökött az ostromlott Jotapata várából – ezt a tettét máig sem bocsátották meg neki –, rövid bujkálás után feladta magát a rómaiaknak. Azon nyomban az akkori főparancsnok, Vespasianus elé hurcolták. Mindenki számára nyilvánvaló sors várt rá: a Jószéfhez hasonló legyőzött hadvezéreket a rómaiak mindig életben hagyták abból a célból, hogy diadalmenetükön végigvezessék őket, egészen a capitoliumi Jupiter templomáig, ahol az ujjongó tömeg szeme láttára lefejezték őket. A dezertőr zsidó hadvezér sorsa azonban másként alakult. Ott helyben megprófétálta Vespasianusnak, hogy két év múlva ő lesz a császár Nero helyett. Mivel Vespasianus – ezt más forrásokból is tudjuk – igen babonás ember volt, enyhébb fogságra rendelte Josephust, aki jó barátságba került az akkor még apja mellett alvezérként tevékenykedő Titusszal. És lám: két évvel később, 68-ban Alexandriában valóban császárrá kiáltották ki Vespasianust. A zsidó foglyot szabadon engedték, aki így Titusz tolmácsaként vált szemtanújává Jeruzsálem pusztulásának. A teljes személyi szabadsága mellett római polgárjoggal is megajándékozott Josephus Rómába került, mivel az új uralkodódinasztia úgy vélte, hogy továbbra is megfelelően tudná használni őt céljai érdekében.
 
Ezek szerint nemcsak neki fűződött érdeke ahhoz, hogy megszülessenek művei a zsidóság védelmében, hanem Rómának is, éppen Róma védelmében?
 
– Ezt látszik igazolni, hogy Titusz arámi nyelvű kéziratot rendel tőle a zsidó háború történetéről abból a célból, hogy azt Mezopotámiában, az Eufrátesz túlsó partján élő zsidók között békéltető szándékkal terjesszék. Ne felejtsük, hogy a legnagyobb diaszpóra ekkor nem Nyugaton, hanem Keleten, a párthus birodalom területén élt. A rómaiak teljes joggal féltek attól, hogy a körülbelül kétmilliós keleti diaszpóra fellázítja a pár­-thusokat Róma ellen. Sajnos, A zsidó háború arámi változatából egyetlen sor sem maradt fenn. Egyébként a mű görög változata ugyanebből a célból íródott, csak ez a Nyugaton élő zsidókkal és a római értelmiséggel akarta megismertetni a „nagy háború” történetét.
 
Miért fogadjuk el hitelesnek éppen az ő történelemértelmezését?
 
– Ki mondta, hogy hitelesnek kell elfogadni? A régészet fejlődésének köszönhetően ma már számos adat áll rendelkezésünkre az intertestamentális korra és az első századra vonatkozóan, melyek közül jó néhány nyíltan ellentmond Flavius tudósításának. Josephus rengeteget ferdített, csúsztatott, olykor nyíltan hazudott a valósággal kapcsolatban.
 
Ha ennyire vitatott a hitelessége, miért tulajdonítunk neki akkora jelentőséget?
 
– Először is vegyük figyelembe, hogy egy történetíró sohasem az objektív valóságot jeleníti meg műveiben. Ez egyszerűen nonszensz. Josephus – mintegy az olvasóval összekacsintva – olyan történelmet írt, amelyet alapvetően római kenyéradó gazdáinak elvárásaihoz igazított, ám eközben mindvégig a zsidó népet és a zsidó vallást védelmezte a pogány támadásokkal szemben. Véleményem szerint Josephus életművének talán legfontosabb célja az volt, hogy meggyőzze a rómaiakat: a zsidó vallás nem összebékíthetetlenül ellentétes a görög–római vallással és életmóddal. Ebben ugyan nem mondott igazat, de gondoljunk csak bele: milyen sok forgott kockán az elveszített háború után. Ha ugyanis a rómaiak rájönnek, hogy a zsidók alapvetően a Tóra miatt nem tudnak beilleszkedni a Birodalomba, a jeruzsálemi Templom elpusztítása után tervbe vehették volna akár az egész vallás kiirtását. Ahogyan erre korábban, IV. Antiokhosz Epiphanész alatt, és később Hadrianus idején is kísérlet történt. Josephus ezért hallgatta el a Római Birodalomra és a Messiás királyságának várható eljövetelére vonatkozó ószövetségi próféciákat. Ezzel két legyet akart ütni egy csapásra: megnyugtatni a római kedélyeket, és elejét venni a messianisztikus indíttatású Róma-ellenes zsidó lázadásoknak.
 
Nem úgy tűnik, hogy a zsidóságot meghatotta Flavius nemzetmentő buzgalma...

– Így igaz, Josephust a legtöbben mindmáig hazaárulónak tartják, s ha lehet, még a nevét sem ejtik ki. A Talmudban sincs utalás Flavius Josephusra, egyetlen hely kivételével, amely valószínűleg rá vonatkozhat: az első században egy rabbi-küldöttség ment Rómába, amely ugyancsak tartott egy bizonyos, udvari körökben nagyon befolyásos zsidó személyiségtől. Az is igaz ugyanakkor, hogy Josephus sem említ név szerint olyan neves zsidó vallási vezetőket, mint Hillél vagy Sammáj, akik az első század meghatározó alakjai voltak.
 
És római célközönsége elfogadta Flavius alternatív történelemszemléletét?

 
– Hogy a római elit gondolkodására milyen hatást gyakorolt, azt ma már nehéz megítélni, de talán segítségünkre lehet, ha megnézzük, hogy milyen helyet foglalt el Flavius Josephus a korabeli Rómában. A legújabb kutatások szerint – a császári pártfogás ellenére – Josephus egyáltalán nem talált utat a római legfelsőbb körökhöz, valószínűleg egyszerűen azért, mert továbbra is a zsidó vallást gyakorolta. Megbecsült személyiség lehetett – Vespasianus saját régi házát ajándékozta neki –, de sosem tudott úgy beilleszkedni a társadalmi elitbe, mintha született rómaiként próbálkozott volna. A római történetírókra kifejtett hatása is kérdőjeles, mivel Tacitusnak a zsidó háború részleteit taglaló Korunk története című műve sajnos csak töredékesen maradt ránk. Feltehetően ismerte Josephus munkásságát. Azt viszont biztosra vehetjük, hogy Flavius olvasta a római és görög történetírókat, a legjobb történetírói hagyományból merített. Módszereiben is örököse például Thuküdidésznek, amennyiben oknyomozást folytatott, részben szóbeli tanúk meghallgatásával, részben írásos források felkutatásával.
 
Említette, hogy Josephus műveinek fennmaradásában nagy szerepe volt azoknak a történeteknek, melyeket az Újszövetség is rögzített. Ezek közül a Jézus Krisztusra utaló szövegrész a leghíresebb, bár máig vitatott. Mi a baj ezzel a szöveggel?
 
– A legkorábbi keresztény írások, illetve az egyházatyák egyáltalán nem hivatkoznak Josephus Jézusról szóló bizonyságára, holott ismerték és olvasták műveit. Órigenész, a híres egyházatya pedig kifejezetten tagadja, hogy Josephus keresztény lett volna. Az említett szövegben viszont olyan megvallást olvasunk, amelynek szerzője Jézust „Krisztusnak”, azaz Messiásnak vallja. Az egyházatyák és apologéták aligha hagyták volna ki ezt a magas labdát, ha A zsidók története eredeti szövegében valóban ez a megvallás szerepelt volna. De a szövegben vannak más árulkodó jelek is, melyek azt mutatják, hogy ezt a részt meglehetősen átírták. Személyes véleményem szerint Josephus beszélt Jézusról, de csak mint korának egyik nagy emberéről, akit tipikus szófordulatával szophosz anérnak, azaz bölcs embernek nevezett. Ehhez toldhatták hozzá későbbi századok másolói a megvallást, amely által alaposan megváltozott a szöveg tartalma.
 
Ez a hivatalos álláspont?

 
– Ez az én álláspontom. De mondok egy további érvet is. Egy izraeli kutató, Shlomo Pines 1971-ben publikált egy 10. századi arab kéziratot, amely egy korai Flavius Josephus-fordítás, és ebben nem szerepelt a Krisztusról szóló megvallás. A többi újszövetségi párhuzam egyébként Keresztelő Jánosról, Jakab apostol törvénytelen kivégzéséről, és I. Heródes Agrippa haláláról szól.
 
Apión ellen, avagy a zsidó nép ősi voltáról című utolsó művében Flavius az antiszemitizmus genezisét az egyiptomiak nyakába varrja. Mennyire helytálló ez a megközelítés?
 
– Egészen pontosan az egyiptomi görögöket teszi felelőssé a zsidóellenes vádak kidolgozásáért, és abszolúte helytálló a megállapítása. Ez a könyvecske alapmű mindazoknak, akik az antiszemitizmus érvanyagának kialakulását kutatják. Josephus felsorolja azokat a standard hazugságokat, amelyeket mind a mai napig vissza lehet hallani. Sokáig úgy gondoltuk, hogy a vérvád például speciálisan a rituális kereszténység „ajándéka” a zsidóságnak, holott ezek az őrültségek már mind teljes, kifejlett formájukban virágoztak a Krisztus előtti 3–2. századi Alexandriában. A római értelmiségiek görög tanáraik révén sajátították el a zsidóellenes érvanyagot. Itt van például Pompeius, aki Rhodoszon tanult rétorikát egy olyan görög mestertől, akit jól ismerünk az antiszemita irodalomból. Ebből érthető, hogy amikor Krisztus előtt 63-ban megostromolta Jeruzsálemet, miért követett el olyan – még pogány törvények szerint is büntetendő – szentségtörést, hogy berontott a Szentek Szentjébe, és megszemlélte, hogy tényleg szamárfejet imádnak-e a zsidók. Becsületére legyen mondva: beismerte, hogy nem talált ott semmit, és később az összes pogány római történetíró fontosnak is tartotta ezt a tényt megörökíteni.
 
Miből táplálkozott a görögöknél ez az olthatatlan antiszemitizmus?

 
– Óvakodjunk az általánosítástól! A görög értelmiségnek létezett ugyanis egy kifejezetten filoszemita vonulata is. Például maga Arisztotelész, és egyik legnagyobb tanítványa, Theophrasztosz, „filozófus nemzetként” emlegette a zsidókat, és igen nagyra tartotta törvényeiket.
 
Az Alexandriából exportált római antiszemitizmust hívjuk ma „szalonzsidózásnak”?
 
– Azt hiszem, igen. Ebben az értelemben a rómaiak is „szalon” antiszemiták voltak. Egymás között megvetették és gúnyolták a zsidókat és vallásukat, de a gyakorlatban azért biztosították számukra a szabad vallásgyakorlatot. Fontos, hogy ez a jeruzsálemi Szentély lerombolása utáni időszakra is vonatkozott – Hadrianus rövid életű ámokfutását kivéve, amely azonban talán csak Júdeára korlátozódott. Időnként (például Tiberius alatt) kitiltották őket Rómából, ám ennek vallási okai voltak, és valószínűleg csak a római polgárjoggal nem rendelkező zsidókra vonatkozott. Paradoxnak tűnik, de mégis azt kell mondanunk, hogy a kereszténység államvallássá tételéig a zsidók vallásszabadságot élveztek a Római Birodalomban.

Szobota Zoltán / Hetek

A cikk eredeti formában itt olvasható:
Csatolt fájlok:
Publikálta: Morvay Péter
© 2010 Bornemisza Péter Gimnázium