BORNEMISZA PÉTER GIMNÁZIUM, Általános Iskola, Alapfokú Művészeti Iskola és Sportiskola
Iskolánk
Felvétel
Tanév
Tantárgyak
Tanórán kívül
Infotár
Diák
Támogatás
Szülő
Kapcsolat
Infotár
Az ókori Izrael hadtörténete
2010.11.13.
Saul királysága i.e.1026-1006 körül.
 A benjáminita Saul felkenése után Izrael betagozódott a környező államok sorába, amelyek között már nem egy erős hadsereggel rendelkezett és céljuk a frissen megalakult Izrael elpusztítása volt. 
Kezdetben jelentős sikereket érnek el Izraellel szemben, akiket Isten a széthúzó törzsek és a maga választotta istentiszteletek miatt Sámuel prófétán keresztül állandó feddés alatt tartott. Az, hogy a hadi helyzet folyamatosan kedvezőtlenül alakult Izrael Isten beszédétől való elpártolása miatt, felvetette az egységes hadvezetés és a királyválasztás kérdését. Bár Sámuel figyelmeztetett a királyság törvényeire, a népet csak azzal csendesíthette le, hogy Sault, a benjáminita Kis fiát királlyá kente az Úr parancsa szerint. Az Isten szerinti legitim királynak a következő kívánalmaknak kellett megfelelnie: a király izraelita legyen, ne tartson sok lovat, hogy ne a hadsereg erejében bízzon, hanem az Úrban. A sok feleség veszélye az idegen istenekhez való elhajlást eredményezheti, a túlzott gazdagság pedig szintén bálványimádáshoz vezet. Követelmény volt még az is, hogy a Törvény könyveit a király lemásolja és tanulmányozza, olvassa, és persze megtartsa (V. Mózes 17,15-20).

Összességében Isten nem egy keleti mintájú, vagy despotizmusra hajló királyság-modellt tárt Izrael fiai elé, hanem egy Isten vezetésére nyitott, a prófétai és papi tisztségekkel együttműködő vezetőt szánt népének.
Mindezek mellett fontos tudni, hogy a nép kérése nem a megfelelő időben történt, és Benjámin nemzetségére – amely a táborjárás rendjében a sereghajtó volt – nézve sem volt kijelentés a királyságról, ugyanis a fejedelmi bot és a vezéri pálca Júda törzsére vonatkozott (I. Mózes 49,10). Az új király nem is vette komolyan feladatát, míg a szomszédos népek megalázó akciói kezdtek a megszokottnál kegyetlenebbé válni. A Biblia szerint a filiszteusok okozták a legnagyobb katonai és gazdasági károkat Izraelnek.

A filiszteusok tengeri népek voltak, akik az i.e. 13–11. században végigdúlták a Földközi-tenger keleti medencéjét. Kréta (kereteusok) után megfordultak Egyiptomban is, ahol III. Ramszesz szenvedett tőlük vereséget i.e. 1190 körül. Harci tevékenységüket nagyban segítette az, hogy kitűnően értettek a vasfegyverek előállításához és alkalmazásához. A fáraók az egykori egyiptomi befolyás alatt álló Kánaán délnyugati partvidékén telepítik le őket több hullámban. Az egyiptomi befolyás hanyatlása következtében függetlenednek és 5 főbb erődváros, Gáza, Ekron, Asdód, Askelon, Gáth és a hozzá tartozó terület megalapítása után terjeszkedni kezdenek a Júdeai-hegyvidék felé is. Bronzból készült, vörösre festett lószőrrel díszített sisakkal, bőrpáncéllal és bronzbevonatú kerek pajzsokkal felszerelt seregükben harci kocsik is szép számmal voltak. Ezeket talán az egyiptomiaktól vették át. Bibliai leírások szerint volt lovasságuk is, talán könnyűfegyverzetűek hajítódárdákkal felszerelve. Jellegzetes fegyverük volt az egyenes kard, de voltak köztük igen jól lövő íjászok is. Egyiptomi domborműveken, pl. Medinet Habu templománál sok esetben harc közben is a kocsin ülő családtagokkal ábrázolják őket.

Ezzel a professzionális hadsereggel szemben Izrael törzsei nem voltak megfelelően felkészülve. Sok helyen a Bibliában kitűnik, hogy még nem volt elterjedt a vasfegyverek használata, és a vasművesség sem. Az izraeli sereg kisebb különítményeket kivéve könnyűfegyverzetűekből állt: íjászok, parittyások, hajítódárdások voltak köztük. A lovas harcmodor nem volt túl ismert, úgy ahogy harci kocsikkal sem rendelkeztek. Csak az arisztokrácia rendelkezett vasfegyverekkel (Saul, Jonathán), a többiek valószínűleg a gyengébb minőségű bronzfegyverekkel harcoltak.

Hadjáratok Saul idejében

Az ammonita Náhás elleni hadjárat, Jábes Gileád felszabadítása (I. Sámuel 11:1–11.). Ekkor az újdonsült király, aki az állattenyésztés fáradalmait előbbre tartotta az uralkodásnál, egy rögtönzött 330 ezres haderővel, erőltetett menetben, 3 részre osztva a csapatokat, meglepetésszerűen támadt az ellenség csapataira A győzelem nem maradt el: az ostromló-megszálló ammonita csapatokat Isten segítségével szétszórták.

Mindezek után a Biblia elmondása szerint egy hatékony állandó hadsereg magvát ugyan lefektette Saul, ám ezek az alakulatok – 2000 fő a királlyal Mikhmásban, illetve 1000 fő Gibeában Jonathánnal (I. Sámuel 13,2) – sem rendelkeztek elégséges mennyiségű és minőségű fegyverrel. A filiszteusok főerejét 30 ezer harci szekér, 6 ezer lovas és számtalan gyalogos alkotta, és tábort vertek a hegyvidék belsejében Mikhmásnál, hogy portyázó csapatokat küldjenek ki a királyság elpusztítására. Egy ilyen előőrsöt vert meg Jonathán Gébánál (I. Sámuel 13,3). Apja azonban súlyos hibát követett el azzal, hogy a Gibeát körülvevő filiszteusok elleni hadjárat előtt a papi feladatokat is ő akarta ellátni Sámuel helyett. Királysága már ekkor megingott.

A filiszteusok 3 sereget küldtek ki, ugyanakkor Saul Gibeánál csupán 600 embert tartott fegyverben. Ekkor vált ki az egységes parancsnokság alól Jonathán és fegyverhordozója (I. Sámuel 14,6), akik megkerülve a főerőket az egyik előretolt filiszteus csapat ellen támadtak, és megöltek több mint 20 embert. Ettől zűrzavar tört ki a többi helyőrségben is, és a filiszteusok menekülni kezdtek. Ezt használta ki Saul és frontális támadást indított Mikhmás ellen, és Beth-Avenig üldözték a menekülőket. Jonathán és fegyverhordozójának bátor hőstette miatt az Úr ismét megsegítette népét.

Ezek után Saul a többi fosztogató és Izraelt nyugtalanító nép ellen indított büntetőhadjáratokat: Edom, Moáb, Ammon és a czóbeusok, valamint az amálekiták ellen (I. Sámuel 14,47–48), akiket Isten parancsa ellenére nem irtott ki teljesen. Érdekes módon Saul Izrael népe között lakó kánaániták ellen sem indított hadjáratokat és nem foglalta el a jebuzeus megszállás alatt álló Jeruzsálemet sem.

Az Elah- vagy Terebint-völgyben a filiszteusok útját elálló izraeli hadsereg már ugyan szervezettebb volt, mint néhány évvel azelőtt, ám sok jel még arra mutat, hogy pl. a sereg élelmiszer-ellátása sem volt egységesen megoldott (lásd Dávid „szállítói” szerepe). Ez az ütközet talán egy hosszabb ideje tartó háborús időszak egyik mozzanata lehetett. Ekkor lépett fel Góliáth, akinek fegyverzetéből jó képet kaphatunk a korabeli filiszteus haderő felszereltségéből: bronzsisak, pikkelyes bronzpáncél, mint a kor legmodernebb védőöltözete, valószínűleg dór mintájú kerek bronzpajzs, és bronz lábszárvédő, hatalmas dárda vasból készült dárdaheggyel. Mindezek ellenére Dávid győzött, megszerezve a filiszteus hosszú, egyenes kardját is. A kivárás álláspontjára helyezkedett Saul, a főparancsnok Abner és a sereg ekkor ismét a frontális támadás és üldözés taktikájához folyamodott, melynek során súlyos veszteséget okoztak az ellenfélnek egészen Gáthig és Ekronig üldözve őket. Néhány évig nem is háborgatták Izraelt. Dávid katonai karrierje ettől kezdve magasra ível, míg Saul nem az ország határainak védelmével, hanem az Isten által kiválasztott vezető üldözésével foglalatoskodik.

Kehillánál a helyi lakosságot nyomorgató és az élelmiszerkészleteket fosztogató filiszteus előőrsöt már Dávid veri meg 600 válogatott emberével és nagy zsákmányra tesz szert (I. Sámuel 23,1–13.). Ennek ellenére Kehilla lakosai nem bizonyultak elég hálásnak: az Úr kijelentése szerint Dávidot minden kétséget kizáróan kiszolgáltatták volna Saulnak.

A filiszteusok Sámuel halála után támadtak ismét, de észak felől a Jezréel-völgy felé, hogy a kánaánita szövetségeseikkel együtt tudjanak győzni. Céljuk talán az lehetett, hogy a galileai törzseket elvágják a déli területektől. Afeknél állomásozott a főerő. A harci kocsikkal és a rajtuk helyet foglaló íjászokkal indított filiszteus roham eldöntötte a csata kimenetelét a főként könnyűfegyverzetű gyalogos izraeli haderővel szemben: a Gilboa-hegyre visszaszorult Saul védelme felmorzsolódott, ő és fegyverhordozója öngyilkos lett. A Jábes-Gileád-beliek temették el városukban.

Navratyil Szabolcs írása

Publikálta: Titkárság
© 2010 Bornemisza Péter Gimnázium