BORNEMISZA PÉTER GIMNÁZIUM, Általános Iskola, Alapfokú Művészeti Iskola és Sportiskola
Iskolánk
Felvétel
Tanév
Tantárgyak
Tanórán kívül
Infotár
Diák
Támogatás
Szülő
Kapcsolat
Tanórán kívül
Szalagavató a Vezúv tetején
2011.05.05.
Az indulás szokványosnak volt mondható egy ilyen maratoni buszos út esetén. Várakozó nagy fehér busz a HIT-park éjszakájában, csendesen járó motorral, melyben lassanként tűnnek el bőröndjeink. Türelmesen, de már kicsit toporogva ácsorgó szülők, párás-hűvös éjszaka. És persze az utastérbe felpakolás némi előrelátással: mi is kellhet a majd 24 órára, míg újra ágyban alhatunk? Élelem, különféle ügyes fejpárnák, takaró esetleg, no meg olvasnivaló –amire, mint utóbb kiderül kevéssé lesz szükség…
És elindulunk. Bemutatkozások jönnek az első percekben, majd könnyed falatozás a hazaiból a hosszas elhelyezkedés alatt. Aztán pár röpke óra alatt fokozatosan halkulnak a beszélgetések, s hajnali egy felé már moccanatlan a csend, melyhez a busz kerekei és az éjsötét szlovén autópálya közötti súrlódó kölcsönhatás monoton zaja ad hatásos altatót. Hajnalban már vidám szlovén tánczene fogad minket az út menti megálló mellékhelységeiben, majd aki tud: visszaalszik hamar.

Ferrara magasságában ébredünk, s az első olasz benyomás egy nyüzsgő, csurig telt reggeli metrókocsi tömegét idéző Autogrillben ér minket. Ez az üzemegység egyik visszatérő színhelye lesz az egész útnak, a roppant talján sztrádavonalon rendre ezeken az étterem-bolt-mosdó-csevegőhely üzemegységeknél állunk meg ezután is.  Az „olasz ember” (ilyenkor az első blikk nagyon élesen bevésődik) nem oly hangos a nagy tömegben, mint azt filmekből látva hisszük, viszont jól öltözötten kapuccsinó & „breos”-t (töltött, croissant-féle) fogyaszt cseppet sem idegeskedve a zsúfoltság miatt. E közéteknek tűnő párost mi is próbára tesszük és nem járunk rosszul. Itt jut először egyikünk eszébe az olaszföldet gyakran járó ismerős jelmondata: ” Én ott rossz kávét még nem ittam…”

Bolognában állunk meg először hosszabb időre. A kontinens első egyetemi városa, a hírneves, ám sokat szidott egyetemi képzési rendszer névadója, afféle veretes polgárváros. Pompás kirakatok álomszép sonkákkal, óvodásméretű sajtkorongokkal, ízlelőnedveket gerjesztő édességfélékkel, még nyüzsgő tengeri herkentyűkkel is a kis sikátorutcákba zsúfolt piacon. Két hatalmas ferde torony látványát is megkapjuk emellé, s mint idegenvezetőnk, Márta elmondja, e kettő (a nagyság és a ferdeség) párosa nem is oly ritka Itáliában, hisz a büszke és gazdag polgárcsaládok eme védjegyeinek gyakran nem túl erős alapot vetettek a laza talajokon…

Orviétoban, az etruszkok ősi városában Róma előtt kevéssel állunk meg újra. Ám addig sem telik unalmasan az idő: előadásokat hallunk és teszteket töltünk ki; no meg ott hever mellettünk az Appenin hegység és maga a „napsütötte Toscana” is.  A fellegvár-városba egy budavári sikló-szerű járművön, indulunk fel, majd csurig töltünk egy kicsiny helyi buszocskát is. Szentendrére hajazó utcák, jellegzetes kerámiákkal, olajfából készült faragványokkal. A vulkáni kőzetre épült falnál, ahonnét gyönyörű a szelíd tájra kilátás Grüll Tibor tanár úr a ma is rejtve maradt írású etruszkokat hozza érthető közelségünkbe...és máris indulás tovább Rómába.

Rómába a növekvő, de egyben szép lassan araszolásra váltó forgalom kalauzol be minket. A körgyűrűn kerüljük meg a várost (félkörben) hisz szállásunk az hajdanvolt büszke Imperium szívétől délre eső hatalmas kempingvárosban, a Fabolous Village-ben található. Érdekes lakhely a mobile home, ahol három éjt töltünk majd el: könnyűszerkezetes papírvékony falú házacska, benne konyha, nappali és hálószobák és minden, ami kell; ám alvás közben kissé ring, mint a hajó fedélzete: két (amúgy egymástól öt méterre, két külön helységben) alvó ember, simán érzékeli, ahogy lakótársa másik oldalára fordul a maga ágyában.

Az egykori Birodalom belvárosát másnap reggel kezdjük felfedezni. Ide egy a reggeli hetes buszt simán lenyomó zsúfoltságú helyi vasúttal, majd a San Pietro piazza (tér) -től a később tesztben is megemlített 64-es járattal jutunk. A Nagy Város szívében vagyunk végre. A lehető legjobb időnk van városnézésre és ez már alapból öröm: tavaszt idéző napsütés, azurkék ég és lassan emelkedő, majd kora délutánra úgy 25-27 fokra beálló hőmérséklet. Róma „legrondább emlékműve” (nem mi, a helyiek mondják róla) a hófehér „Mussolini-barokk” Viktor Emanuel emlékmű (másképp a haza oltára) mellett a Fórumra ereszkedünk alá. Helyi idegenvezetőt kell itt már felfogadnunk, a zord előírások szerint csak ők (általában kint élő, erre szakosodott magyarok) beszélhetnek nekünk, mindarról, ami az orrunk előtt épp van. Igy lesz rögtön két avatott kalauzunk egyszerre - egyidőben, hiszen az előírásos bilétával ékszerezett idegenvezető hölgy, Beáta társaságában a törvény szerint már Grüll tanár úr is beszélhet hozzánk és nem fenyegeti a felemlegetett egynapos elzárás, meg a majd kétezer eurós bírság. A Fórum egyelőre zárva (sztrájk miatt) megnézzük tehát Trajanus oszlopát, rajta a daciai hadjárat mozgalmas képregényével – tetején pedig Péter apostol szobrával, akinek életműve nem igazán passzol e szerepkörhöz, pláne, hogy ott fent, mint „első pápa” kapjon bizonyára nem igényelt tiszteletet. Innen egy ókori „pláza”-hoz sétálunk át, az egykor ötszintes, szintúgy Trajanaus emeltette bevásárlócsarnokba, ahová hömpölygött a birodalom árutengere vagyis „az arany és ezüst ,a drágakő és gyöngy, és gyolcs és bíbor(…) és minden drágafából és rézből és vasból és márványkőből csinált minden edény”. Ahogy közeledünk az egész nagy térség monumentális főszereplőjéhez, a nagy arénához, sokasodnak a piros palástos, sisaktaréjos „római katonák”- vagyis a kellően markáns arcéllel felruházott helyi vállalkozók, akik pár euróért szívesen illesztik kardjukat egy közös fénykép erejéig a bámész turistanép nyakának; több jókötésű centuriót, sőt császárjelmezest is látunk köztük. 

Mindezt magasan übereli maga a Colosseum. Kívülről se semmi látvány, de az igazi döbbenet belül ér minket (méretek, technika, szellemiség) a „pokol torkában”, ahogy a tanár úr nevesíti, hisz több százezer ember lelte itt halálát az őrjöngő hatvanezer, többnyire állami pénzekből kitartott néző nagy örömére. Itt már valóságos nyár tűz le ránk az azurkék égből, kimondottan árnyékba állva tanácsos hallgatni a magyarázatokat. Közben a napi rendes sztrájk véget ér, a Fórum nyitja kapuit  és máris sietünk a nekünk legfontosabbhoz, Titus diadalívéhez, ahol a domborművön megláthatjuk az elrabolt menórát is, ami nem kis bizonyíték egyebek mellette arra, hogy igenis létezett ókori zsidóság – mely tény meglepő módon ma némely kultúrkörben több mint kérdéses…
Lassan alkonyodik. Kapunk két bő órát, hogy az utcai forgatagban a mai Rómát is megízleljük. A Piazza Veneziától kiinduló Corso utca a szabadon engedett csapat origója. Némelyek a közeli Trevi kúthoz, vagy a Spanyol lépcsőhöz mennek és persze boltokba, kerámia Colosseumokat, focistamezt vagy/és a hírneves (és valóban párját ritkítóan finom) olasz fagyit venni meg. Újabb benyomások szerezhetőek az olaszokról, egyebek közt a közlekedés terén: a nevével ellentétben kicsit sem sétálóutca Corso- kocsiforgalmába a legnagyobb csúcsidőben is lelépnek gyalogosok, s mennek szembe a forgalommal, ám nincs anyázás, üvöltés, szépen kikerülik őket; ahogy a nap folyamán sem láttunk indulatos jelenetet a kaotikusnak tűnő, többnyire felfestett sávok nélküli római közlekedésben. Pár közlekedési rendőr cseveg például a Velence tér sarkán (fehér fejfedőjük gyarmati hadsereg parafa sisakját idézi) de egyikük rögtön síppal a szájában és hadonászva az összevissza forgalom közepébe pattan, ahogy közeledő sziréna hangját véli meghallani. Majd újra bekapcsolódik a csevejbe - tehát mehet tovább az autófolyam a maga rendezetlenségében. És még egy megfigyelés: nem látunk kövér, elhízott embert – aki pedig a nevezetes maffiafilmekben állandósult kellék, a tömérdek féle pasta, a lasagna, a pizza és a fagylaltfélék ízorgiája ellenére sem…hogy csinálják? Akárhogy is hazafelé újra elkapjuk a 64-es buszt, majd egy másikat is kell, hisz ezúttal csak két részletben férünk fel e helyi viszonylatra.

Másnap délre vesszük az irányt. Pár száz újabb kilométer után - háromszor nagyobb országban járunk -  Nápoly egyik külvárosát súroljuk, s a változás szembetűnő: délszakibb növények, mint eddig, datolyapálmák, kaktuszok az eddig is gyakori pineák mellett, a másik maga az út mente, ami egyrészt a Piedone filmek világát, másrészt a nagyon is minapi híreket (szemetessztrájk) idézi. Lepusztult, gettószerű negyedekre tekintünk az autópálya mentén, a Vezúvra felfelé vezető szerpentinmentén pedig szeméthegyeket fotózunk; egyikben sem volt részünk az északabbi, és hát úgy tűnik polgáribb Itáliában. 
Vezúv ködbe burkolózik, akár a három-öt eurós hűtőmágneseken, ezért Nápoly szebbik, tengerparti részére nem látunk élesen és tisztán a több, mint 1200 méteres magasságból. Nem csak emitt egészen egzotikus egy hely ez, növényzet egyszerűen nincs, a föld vörösen és barnás egyszerre, a kisebb kárétereknek, (mint gőzölgő nagy tölcsérek) egészen a pereméig el lehet menni, ahol könnyű fakerítés állja a kiváncsi idegen útját. És itt következik a meglepetés: ezt az utat ugye a két végzős osztály szalagavató helyett választotta, s most egy váratlan „kettő az egyben akció” keretében a szalagavatóra is sor került, az egyik kráter mellett. Készülnek csoportképek, vicces fotók és persze maga az ünnepélyes esemény mozgóképben is többféle mágnesszalagon és memóriakártyán rögzítésre kerül. Lefelé botorkálva leadjuk kölcsönzött hántolt fa botjainkat (némi aprópénzt azért elvárnak az eszköz használatáért) és most már busszal kacskaringózva alá a szerpentinen Erculano (Heculaneum) felé hajtatunk.

A föld alól előásott városka olyan, mint Aquincum. Csak: sokkal nagyobb és jóval épebben megmaradt. Logikus, hogy így sokkal jobban őrzi a római élet hangulatát. Gyorsan pusztult el ez is, mint Pompei a veszedelmes Vezúv túloldalán, ezért a dolgoknak nem volt idejük a szétesésre, s majdnem minden eredetiben megmaradt. Az ókori „gyorsétterem” tárolóedényei, a falfestmények, az elszenesedett ajtófélfák…és a kétszázvalahány ember (maradványa) akik ama szörnyű napon a vész elől a csónakházba menekültek. Itt is lesz (kell hogy legyen) helyi idegenvezetőnk, Erzsébet, aki egykori vizilabdásként ragadt kinn Itáliában és egész temperamentumát (gyors beszédtempó, széles gesztusok és mindenestül sodró lendület) tekintve hiánytalan olasszá lett lett. Sziporkázik és humorizál, egyfajta régészeti show-műsort generálva bemutatja nekünk az „elsüllyedt”, majd a lávából kikapart ókori városkát. Egyebek mellett a „passa-passa”(gyerünk-gyerünk) kifejezést is őtőle tanuljuk meg…mit aztán előszeretettel használunk Velencéig bezárólag-különös tekintettel, ha nagyobb embertömegbe keveredünk, vagy bámészkodó turistahad keresztezi utunkat. Fontos azért, hogy az efféle gyengéd sürgetés errefelé nem számít sértésnek.
A Rómába visszafelé vezető úton sor kerül az ilyen utakon elengedhetetlen shoppingolásra az országút út menti Campania bevásárlóközpontban. Erről nagyon nincs mit mondani, nyilván a jellegzetességekre vadászunk: fűszerfélék, olivaolaj, pizzaszószok, feliratos pólók, ilyesmik.

Utolsó itáliai napunk reggelén kitör az eső. Örülünk nagyon, hogy erre csak most kerül sor, pakolni –takarítani még épp nem nehéz, bőröndöket buszhoz cipelni kissé már igen. Észak felé tartunk, hazafelé, egy rövid velencei kitérővel. Vagy hatszáz kilométer vár ránk (nagy ugye az ország) az eső meg csak nem akar elállni, mind biztosabb, hogy egy terebélyes időjárási frontba hatolnánk mind mélyebben –valószínűleg ez történik éppen. A hosszú utazás megengedi, hogy szabályos tanórákkal oldjuk a monotóniát: előbb a modernkori olasz történelem, majd egy kis angol, végül matematika tananyag – mind a látottakhoz kötődve valamiképp, akár egy gladiátor ellipszis alapon futásáról legyen szó, akár CIAO ITALIA szavak kirakásáról megfejtés gyanánt. És bár egyre északabbra jutunk, távolodva Rómától, az eső nem akar elállni. Velence szárazföldi részénél (Mestre) újra helyi buszjáratra váltunk, s egy viszonylag új építésű, elképesztően hosszú hídon hajtatunk át a történelmi városnegyedbe, vagyis amit a világ Velenceként ismer. Vaporetton utazunk odáig természetesen, ez egy vizibusz szabályos megállókkal, míg a sötétben, a szélben és a hullámverésen túl – hatalmas kivilágított tengerjárók mellett elhúzva megérkezünk a Szent Márk térre, ami az imént elsorolt időjárási elemek miatt keveset mutat világhíres orcájából. De azért irány a sikátorok útvesztője, ahol zajlik a csepegő esőben is a turistaélet – helyi lakos, már alig van a városban a rengeteg idelátogató miatt – kirakatokban a híres álarcok, meg most sem hiányzó hűtőmágnesek. És még el is lehet tévedni; a helyieknek szerencsére elég mosolyogva, kérdő hangsúllyal annyit mondani: „Piazza San Marco-? és ők máris mutatják a helyes irányt. A sarkon hideg szélben, esősverésben egy reneszánsz árkád alatt összegyűlik csoportunk, némely kisebb társaságnak hatalmas pizzásdoboz van a kezében…
Aztán vaporettó újra, a hullámzás erősödik, s a part felé lök vissza, így nem könnyű elválnunk az Adria Királynőjétől, de alig pár óra múltán már a nagy sötét szlovén éjszakába vágódik buszunk fényszórója. Az autópálya igen üres, lassan vasárnap hajnal van…s a vártnál hamarabb (szülők ébresztő!) hétfő reggeli pirkadatban hazaérünk. Kissé csípős az idő-nem ilyenhez szoktunk az elmúlt napokban. Előttünk az őszi szünet, de persze előtte még egy kiadós alvás, meg a mesélés az eltelt tömény napokról… amiről bizonyára ezerfelé kanyarodnak majd el a mesélés szálai, de az biztos, hogy lesz (van) mit mondani…

Pálfy Gyula írása
Publikálta: Tornóczi Valéria
© 2010 Bornemisza Péter Gimnázium