BORNEMISZA PÉTER GIMNÁZIUM, Általános Iskola, Alapfokú Művészeti Iskola és Sportiskola
Iskolánk
Felvétel
Tanév
Tantárgyak
Tanórán kívül
Infotár
Diák
Támogatás
Szülő
Kapcsolat
Diák
Nemcsak szóval szeretni
2013.11.08.
Ferenczi Deborah, iskolánk 11.-es tanulója 3. helyezést ért el az Elie Wiesel történet író pályázaton a Nemcsak szóval szeretni c. novellájával. Íme a mű.
- Ébresztő gyerekek, ébresztő!- dörömbölt be az árvaház minden piciny ajtaján reggel 7 óra tájt Edit, az egyik szigorú, ám igen lelkiismeretes idősödő alkalmazott.
A kis Eszter még mindig az ágyában forgolódott. Hol magára húzta a paplant, hogy még a reggeli lágy fénysugarak se bántsák édes álmát, hol pedig a párnát húzta a fejére, hogy semmiféle ricsaj se tudja kizökkenteni a saját világából. Szobatársnői Anna, Sára, Zoé és Kitti már réges- rég ébren voltak. Már felöltöztek, megfésülködtek, fogat mostak, míg Eszter még mindig csak aludt, szorosan magához ölelve kedvenc kis jószágát, egy nagy koszos barna macit, amelyet már senki se tudja honnan szerzett, de Eszter amióta csak az eszét tudja, azt hurcibálja mindenhova, annak ellenére, hogy lassan már 10 éves lesz.

- Eszter kelj már fel… Edit néni nagyon ideges lesz! - ezzel a vakmerő Zoé olyat rántott a pléden, hogy a kislány, aki teljesen belefúrta magát ágyneműjébe, azonnal a hideg padlóra zuhant. Mire minden sportolót megszégyenítő gyorsasággal felpattant és a tátott szájú Zoénak egy olyan pofont lekevert, hogy az neki csapódott a szekrénynek…
- Na látod Zoé, jobban jártál volna ha nem keltesz fel ilyen meggondolatlan módon! - ezzel peckesen kihúzva magát diadalittasan elhagyta a szobát. Az ebédlőben a sok száz gyerek közül is kitűnt Eszter, valahogyan látszott rajta, hogy más, mint a többiek, sokkal, de sokkal vagányabb volt.
Talán ezt részben annak köszönhette, hogy amióta csak az eszét tudta, árvaházról árvaházra járt… Soha nem ismerte a szüleit, semmit sem tudott magáról csak annyit, hogy 1934 októberében született (a pontos nap vitatott volt) egy zsidó házaspár gyermekeként és Stein Eszter a neve. De semmi több információ nem állt a birtokában - bár valljuk be, őszintén nem is igazán érdekelte…inkább mondhatnám úgy, élete egyetlen célja a körülötte élő felnőttek kiakasztásából állt. Gyakran ment a szakácsné idegeire, amikor lelopózott a kis kamrába és az amúgy is kevés (mivel történetünk idején javában dúl Magyarországon a háború) pudingból kilopott vagy 3, de rosszabb napján 4 dobozzal, majd a ruhácskája alatt becsempészte a szobájába és a takarója oltalma alatt elfogyasztotta a kincset érő finomságot. Tehát mondanom sem kell, hogy a társnői se szívlelték igazán, mivel akárhogyan kérlelték, hogy nekik is adjon már abból a finomságból, ő minduntalan, hogy csendbe maradjanak arcukba vágott egy-egy párnát, mire elkezdődött a kíméletlen párna csata, ami mindig úgy végződött, hogy minden csupa-csupa csokis puding lett. Erre beviharzott Marika a szobalány és egy sor szidás után előrántotta seprűjét és azzal üldözte a kislányt, Eszter pedig nevetve rohangált fel-alá a szobában a dühös szobalány elől, aki saját bevallása szerint sokszor rémálmában is a lányt üldözte.
De mindközül a legnagyobb bosszúságot Bencének a 15 éves, tejet szállító fiúnak okozta. Nem egyszer ,,véletlenül” leöntötte tejjel a tiszta világos színű ingét. Ugyanis Bence mindig, - ki tudja miért - világos színű inget hordott, melynek - Eszter szerint undorító pacsuli szaga - valójában pedig inkább kellemes mosószer illata volt. Aztán legcsúnyább húzása az volt, amikor rávette Sárit, hogy csevegjen el a fiúval egy ideig, míg ő kipróbálja a biciklijét… mire Sárika megkérdezte, hogy egyáltalán tud-e kétkerekűzni, erre Eszter azt felelte, hogy az apja cirkuszi egykerekes volt, csak egyszer véletlenül beletekert egy tigris szájába és azóta se látta senki és hogy még hihetőbb legyen a sztori, bizonygatta, hogy ezért van most árvaházban.
Tehát egy szó mint száz, a vérében van a sport. Sárika végül beleegyezett és elkezdett bájcsevegni a háború állásáról (természetesen Eszter választotta e nemes témát) Bencével, akit később igen zavarba hozott az a tény, hogy édesapjától (aki egyébként kollaborált a németekkel) szerzett belső információkat osztott meg egy igen mélyen érdeklődő 8 éves zsidó kislánnyal. Ez valljuk be, kissé abszurd… Na, de ez alatt Eszter minden kerékpározó tudását latba vetve, felült a hőn óhajtott járműre, ami igen egyszerűen felborult, és kicsi hófehér,szeplős arcocskája és göndör vörös fürtjei, rózsaszín ruhácskájával és fehér zoknijával egyetemben csupa sár lett. De talán már mondanom sem kell, hogy a kislányt természetesen ez se tántorította el céljától, így hát még egyszer felült rá és ahogyan – saját bevallása szerint már ezerszer megfigyelte - elkezdett eszeveszettül tekerni. De sajnos nem sok sikerrel, mivel amikor Bence éppen rendkívül belemerülve, az orosz front elemzését fejtegette Sárinak - aki meg kell hagyni 8 éves kora ellenére olyan remek hallgató közönség volt, hogy a fiú csak egyszer döbbent rá arra, hogy tulajdonképpen egy kislánnyal politizál, amikor Sárika megkérdezte:
- De Bence, akkor most Hitler a rossz bácsi és Sztálin a jó bácsi?
De mikor erre a fiú már egy igen megfontolt választ készült adni, Eszter valami rém ijesztő visító hangot adott ki magából. Mire Bence azonnal utána eredt a kislánynak, hogy vissza szerezze a biciklijét és mintha még azzal is fenyegetőzött volna, hogyha elkapja, kilógatja fejjel lefelé az ablakon és addig fenekeli ameddig meg nem javul…de ez nem használt, mivel Eszter megrémülve Bencétől egyenesen neki tekert a barackfának, ahonnan nemcsak mézédes sárgabarack hegyek estek le, hanem még a kedves kukta is, aki éppen a szakácsnénak szedett barackot a gyümölcsleveshez. Így nem csak Bence biciklije tört ripityára, hanem a kuktának is enyhe gerincrepedése lett, aminek mellesleg az lett a következménye, hogy 8 hétig meg sem bírt mozdulni és utána is csak jajgatva járt, így mindent a szakácsnénak kellett teljesen egyedül csinálnia. Szóval összegezve a tényeket, ez után a kisebb incidens után Bence, a szakácsné, a kukta - és az irónia kedvéért - Sárika, soha életében nem akarta többet látni a kislányt. Ez az életérzésük mindössze 5 percig tartott, mivel ekkor ráérzett Eszter arra, hogy most talán túl messzire ment, ezért keserves sírásban tört ki, gondolván arra, hogy ez majd megenyhíti a sértett feleket. Ebben természetesen igaza volt, mert annyira megsajnálták szegény ,,ártatlan” kislányt, hogy Bence a karjában cipelte be a nappaliba és az ölében ringatva vigasztalta Esztert, megígérve, hogy majd amint kap egy új biciklit, megtanítja profin kerekezni. Így hát láthatjuk, hogy Eszter bár igen - igen szemtelen, mégis elbűvölő lányka volt, akit valahol nagyon-nagyon mélyen mindenki igazán szeretett. De térjünk vissza a zord jelenbe, amikor is az árvaház ebédlőjében a sok kis ápolt kislány sürgölődött a reggelizés előkészítésében…
egyszer csak megjelenik Eszter álmos kis kócoska feje, mely ezer közül is kitűnik, nem is beszélve arról, hogy még véletlenül sem öltözött át, hanem hosszú rózsaszín hálóingében volt. Emellett egyik kezében a kis maciját vonszolta a földön, másikkal pedig álmos kis kék szemecskéjét dörzsölgette. Majd leült egy asztalhoz és eltulajdonította az összes lekváros kenyeret, azzal az indokkal, hogy vigyáz a többi kislány alakjára… Miközben a lányok lent békésen reggeliztek, Emili az igazgatónő, igen vakmerő döntésre szánta el magát. Csengetett Anna kisasszonynak, aki - mint mindig - óramű pontossággal egy percen belül megjelent.
- Hívatott asszonyom - sütötte le mély barna szemeit a lány - Talán csak nem valami baj van? Igazán feldúltnak tűnik…talán hozzak egy pohár forró kávét?
- Nem, nem kedvesem…most sokkal fontosabb dologban hívattam magamhoz -ezzel megigazította csodás kontyba tűzött haját - Bizonyára Ön is tisztában van vele, hogy jelen viszonyok között, zsidó származású honfitársaink komoly életveszélyben vannak. Igen tudom asszonyom, de ez minket mennyiben érint?- tette fel értetlenül és talán némi közönnyel a kérdést Anna. - Még ha semmiben sem érintene, se hagyhatnánk mint hazafiak azt, hogy a nemzetünk egy részét kiirtsák csak azért, mert a felmenőik közt vannak Ábrahám leszármazottai - horkant fel az igazgatónő. - Persze…persze - pirult el- Anna - csak gondoltam talán kissé kockázatos…
- Anna, az ilyen időkben születnek a hősök… hajlandó nekem segíteni vagy nem?- kérdezte már kissé ingerülten Emili. - Természetesen segítek…mit kell tennem?
- Tehát, a mi kis árvaházunkban pontosan 15 zsidó kislány van…ők itt nincsenek biztonságban, át kell őket szöktetnünk a vöröskereszt menhelyére, ott nem bánthatják őket.
- Jó, de kint az utcán németek és nyilas ifjak masíroznak és mindenkit igazoltatnak,…hogy jutunk át? - A következőképpen: ön és én, úgymond kirándulásra visszük az árvaházban lakók egy kis részét,…mondjuk az erdőbe indulunk sétálni…nem fognak egy árvaházra gyanakodni. Fent a Normafánál már a megbeszélt helyen, délután 15:30-kor várnak minket a vöröskeresztes autóval, amely a Rózsadombi menhelyre szállítja a gyermekeket, ahol már teljes biztonságot élvezhetnek.
- Zseniális ötlet asszonyom!- lelkendezett a lány.
- De egyet kérek magától, a gyerekeknek minderről egy szót se! Csak annyit, hogy holnap piknikezni megyünk a Normafához és ezt is csak ennek a 15 gyereknek mondja – s átnyújtott egy listát a gyermekek adataival.
- Természetesen asszonyom. - ezzel meghajolt és kihátrált az irodából, magában azon gondolkozva, hogyan fogják a tervet holnap végrehajtani. Másnap reggel egészen borús idő volt…de ez nem zavarhatta meg a ,,piknikezésre” induló 15 fiatalt . Boldogan énekelve indultak el az árvaházat maguk mögött hagyva.
Elöl Emili asszony vonult, míg hátul kezét tördelve, arcát jobbra-balra forgatva Anna kisasszony vigyázott a gyermekekre. Olyan ideges volt, hogy észre sem vette, hogy egy kislány megáll egy divatbolt kirakata előtt és csodálva a szebbnél szebb ruhákat egyre messzebb és messzebb került a csoportjától. Ez a kislány természetesen Eszter volt, minden papír nélkül, zsidó kislány létére egyedül nézegetett egy kirakatot, és óvatlanul éppen egy barátnőjétől tanult héber gyermekdalt énekelgetett. Egyszer csak egy német közlegény állt meg mellette, s azt gondolom, nincs olyan német katona, aki a héber énekszó alapján ne vonná le azt a messzemenő következtetést, hogy az illető zsidó származású. Tehát a katona mélységes gyűlöletet sugárzó arca a kislányra szegeződött és valamit megint csak elkezdett ordítani németül - amelyben a kislány a ,,jude” szót vélte felfedezni, így rémületében elkezdett nagyon gyorsan futni, miközben a háta mögül folyamatosan lövéseket hallott és néhol még érezte is ahogyan a füle mellett süvítenek el a golyók. Így hát nem tudott mást tenni, mint lélekszakadtából futni és futni, de sajnos pici lábainál sokkal gyorsabbak voltak a kiedzett lábú német közlegény árja lábai. Utolérte és a falhoz taszította a kislányt, majd rászegezte fegyverét. A végzetes lövés eldördült és Eszter a földre rogyott…már már teljesen meglepődve mennyire nem is fáj tulajdonképpen a halál. Igazából úgy bele telt két perc, mire rájött, hogy annyira bele élte magát a hősies halál szerepébe, hogy észre sem vette, hogy nem érte találat. Erre az igen megnyugtató tényre ébredve lassan kinyitotta a szemét. A német katona sehol,…ellenben egy élettelennek tűnő test fekszik előtte…
- Biztosan a védő angyalom…- gondolkozott hangosan- szegény, annyi mindenen keresztül ment már, nem hittem, hogy így fogja végezni…remélem azért Isten annyira nem haragszik meg rám és küld utánpótlást…- majd lassan odament és megfordította a testet. Hirtelen akkorát sikított, hogy még a ..védőangyala” is magához tért. Bence volt, a tejes fiú…ugyanis már messziről követte a jelenetet és amikor Esztert üldözőbe vette a német katona, Bence is lélekszakadtából futni kezdett és amikor az meghúzta a ravaszt, a fiú beugrott a katona elé, akinek miután nem volt több lőszer a birtokában, ott hagyta őket. A fiú megmentette a kislány életét a sajátja árán…
- Bence még élsz?- rebegte Eszter –gyere, gyere gyorsan tűnjünk el innen- rángatta a fiú görcsbe állt tagjait, mire az éles sikolyban tört ki.
- Nem…nem Eszter nekem már úgyis mindegy, édesapám kitagadott a családból amikor megtudta, hogy segítek élelmet juttatni a gettóba…és engem, a saját fiát feljelentett. Így hát most amúgy is körözés alatt állok,…hagyj itt és menekülj a nagymamám lakására…itt lakik a Gellért fürdő mögötti első házban, a legfelső szinten. A baloldali ajtón kopogj be és mond, hogy Bence küldött és én kérem, hogy bujtasson el téged, amíg véget nem ér a háború. – nyögdécselt halkan Bence.
- Nem…én nem hagylak itt!!- sírta a kislány.
- Figyelj- és megfogta Eszter hófehér piciny kezét- egyszer még találkozunk…-mosolyodott el. - Megígéred?- szipogta a lány - Megígérem. - ekkor bakancsok ijesztő monoton csattogása zavarta meg a csendet. - Fussál gyorsan! - ordította el magát Bence. Mire a kislány felpattant és ahogy csak lába bírta, futott egészen a Gellért fürdőig, majd onnan az első ház legfelső emeletére, ahol a baloldali ajtón hevesen kopogtatni kezdett. Egy idős, jómódú, kedves arcú hölgy nyitott ajtót.
- Csókolom, Bence küldött és azt mondta, hogy ide rohanjak, mert ő megsebesült és …- zihálta Eszter. Mire a néni közbevágott ezzel megelőzve a végtelennek tűnő szóáradatot .
- Nyugodj meg kincsem, nem lesz semmi baj, nálam teljes biztonságban lehetsz…én Erzsi néni vagyok…Bence hol van?
- Nem tudom, amikor legutoljára láttam éppen haldoklott - rántotta meg a vállát a kislány - De ne tessék aggódni Erzsi néni - nézett hatalmas kék szemével a nő kellemes arcába, amely most alig láthatóan félelmet tükrözött.
- Ez manapság minden napos,…főleg az ilyen fiatal fiúknak. - bólogatott fontoskodva fejével és így vörös göndör fürtjei az arcába omlottak.
- De egyébként szerintem már jól van. Tudja, azt mondják, a mennyben egészen jó dolga van az embernek…már pedig biztos lehet, hogy oda került, mert bármennyire is sokszor - itt ennél a gondolatmenetnél elgondolkodott, majd lassan hozzá tette - nagyon sokszor okozott nekem bosszúságot - ennél a pontnál megint csak megakadt. Lepörögtek élete nagy jelenetei a szeme előtt és ez alapján megállapította, hogy kész csoda, hogy eme megállapítása következményeképpen nem szakad le rá az ég… - Mégis a szíve legmélyén jó fiú volt.
- És, hogy halt meg?- kérdezte könnyezve a nagymama. Eszter ezt a könnyezést természetesen betudta csodálatos monológja hatásának…majd hetykén így válaszolt.
- Beugrott elém, amikor éppen egy német katona lekívánkozott lőni…és valószínűleg megsebesült…legalábbis úgy nézett ki, mert amikor elkezdtem ráncigálni olyat ordított, hogy tessék elképzelni, majdnem beszakadt a dobhártyám…El tudja képzelni az milyen fájdalom? Még mindig zúg a fülem!
- Szóval megmentette az életed?- csodálkozott Erzsi néni –és a sajátját áldozta teérted?
- Igen így is mondhatjuk…- mosolyodott el Eszter
– Bár én csak azt mondanám, hogy valami oknál fogva úgy gondolta, hogy hős akar lenni. Nem hinném, hogy az én személyem fontos lett volna neki.
- Nem Eszter, ez nem így van! Ezt nevezik szeretetnek. Méghozzá a legnemesebb szeretetnek. - majd elővett egy poros régi bibliát, kinyitotta János evangéliuma 15. fejezetének 13. versénél- Jézus azt mondja: ,,Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mint aki életét adja az ő felebarátaiért ” Érted már? Bence megmutatta, hogy ő igenis képes meghalni valaki olyanért, akit szeret, még akkor is, ha az az illető rengeteg bosszúságot is okozott neki.
- Eszter ekkor igen elpirult, szégyellte magát, hogy ilyen rossz volt a fiúhoz.
- Lehet, hogy rengeteg magát kereszténynek valló ember van ebben az országban, - folytatta az idős hölgy - de igazán csak az Jézus követője, aki ember tud maradni az embertelenségben és akár életét is képes odaadni, hogy másokat megmentsen. Ez az igazi szeretet.
- Erzsi néni, ki volt ez a Jézus? Az a rabbi, aki mindenkivel jót cselekedett, meggyógyította a betegeket és utána ártatlanul halálra ítélték?- kérdezte a kislány minden zsidó történelem tudását felelevenítve.
- Igen ő volt az, aki azért halt meg teljesen ártatlanul, hogy akik hisznek benne, ne kerüljenek a pokolba, hanem örök életet nyerjenek az ő vérének váltsága által. Ezáltal megmentve minket és az egész emberiséget a kárhozattól. Nekünk csak annyi a dolgunk, hogy higgyünk Benne és kövessük a tanításait. Ez a beszélgetés milliószor lejátszódott Eszterben. Sokszor gondolkozott Jézus személyén és azon, hogy mennyire szerethette őt, ha érte is meghalt…egyre közelebb és közelebb érezte Jézus által magát a Mindenhatóhoz, Izrael Istenéhez. Hosszú hónapok múlva, egy gyönyörű napsütéses délelőtt kopogtattak az ajtón. Egy sudár termetű, barnahajú mély barna szemű, kedves fiú lépett be az ajtón. Eszter odaszaladt az ajtóhoz és elkerekedtek a szemei. Először azt hitte, kísértetet lát, majd amikor egy esernyő végével megbökte a karját és a fiú éles ordításba tört ki, megnyugodott.
- Bence!!!!- ezzel a nyakába ugrott és összevissza puszilgatta.
- Neked már réges-rég a mennyben kellene lenned! - Erre a fiú nevetésben tört ki és lassan letette a kislányt.
- Megígértem, hogy még találkozunk…Hát be is tartottam és nézd, elhoztam a macidat - s azt a koszos kis macit húzta elő a háta mögül, amit Eszter úgy szeretett.
- Köszönöm, köszönöm! - lelkendezett a kislány. Majd kedvesen hozzá tette – na, nem is vagy te olyan rossz ember.
- Aranyos vagy, hogy eljutottál erre a megállapításra. Gyere, menjünk le sétálni az utcára- nyújtotta a kislánynak a kezét.
- Ez azt jelenti, hogy vége a háborúnak?- kérdezte könnyes szemmel Erzsi néni.
- Igen pontosan azt, vége!…- erre mindketten, sőt valljuk be mind hárman zokogásban törtek ki, annyira boldogok voltak, hogy annyi év után újra az öröm könnye csillant arcukon. Majd lassan elindultak lefelé. Mikor kiértek a fényre, gyönyörű látvány tárult a szemük elé, a nap szikrázóan sütött, egészen olyan volt mintha nevetne, bárány felhők úsztak az égen, kacsák és sirályok repültek a magasban, olyan vidáman hápogva és vijjogva, mintha éreznék, hogy végre ők is szabadok. Az emberek táncoltak, sírtak, énekeltek örömükben. A háborúnak a nyomait csak a romos épületekben és a lebombázott hidakban lehetett érezni e pillanatban. Bence és Eszter a ragyogó napsütésben elindultak fel a Gellért hegyre, hogy annak tetejéről az egész várost megcsodálhassák. Félúton a kislány megállt és egyenesen Bence szemébe nézett.
- Bence, ha felnövök, feleségül veszel?- mire a fiú a lány komoly tekintetétől nevetésben tört ki.
- Ezt meg honnan gondolod? - Onnan, hogy a nagymamád azt mondta, hogy azért ugortál be a lövés elé, mert szeretsz. Hiszen Jézus is azért halt meg értünk, mert szeret minket, nem?- erre már nem tudott mit mondani a fiú, elmosolyodott és annyit mondott. - Amennyiben nem fogsz elgáncsolni, leönteni tejjel, eltörni, tönkre tenni a dolgaimat és folyton csak bosszantani és bosszantani…akkor lehet róla szó.
- Tudtam én!- kacagta édesen a kislány- Menyasszony vagyok!
- Na, az azért még egy kicsit túlzás!- mosolyodott el a fiú. Bence akkor még azt hitte, hogy a kislány nem gondolja komolyan. Talán nem is sejtette azon a gyönyörű délutánon, hogy 8 év múlva, ugyan ezen a napon örök hűséget esküsznek egymásnak. És azt talán végképpen nem gondolta, hogy 68 évvel a háború után még ma is boldogan, szeretetben, gyermekek és unokák sokaságával körülvéve élnek…

Íme az igazi szeretet.
Publikálta: Diósy Anna
© 2010 Bornemisza Péter Gimnázium