BORNEMISZA PÉTER GIMNÁZIUM, Általános Iskola, Alapfokú Művészeti Iskola és Sportiskola
Iskolánk
Felvétel
Tanév
Tantárgyak
Tanórán kívül
Infotár
Diák
Támogatás
Szülő
Kapcsolat
Diák
Bacskai Dániel : Éjfél
2011.05.20.
Fél tizenegykor a fiú már csaknem elaludt… de még van benne annyi erő, hogy ébren maradjon. Soha ilyen várakozás nem volt még benne. Nemsokára férfivá, de legalábbis nagy fiúvá érik. Hiszen fönn fog maradni egészen éjfélig. Az éjfél nem más, mint egy áhított ország. Az éjszaka az út, ő az utazó. Édesapja karórája a kalauz…

Ne aludj! Még nincs éjfél.

Egyszer, régen, amikor az egész család vidéken nyaralt, a nagyszülőknél, már majdnem fönn tudott maradni éjfélig. Tiszta a kép: a verandára lehajlik a terhes, nyári alkony, nesztelen szél udvarol a fáknak, langymeleg homály, népes lelkek bálja.
Apa, nagyapa borozgatnak. Nevetnek, édesanyja is nevet, de ő nem ivott. Mellette ül a fiú, néha kérdőn föl néz, nem érti még ezt a felnőttes játékot, öccse, aki ekkoriban még beszélni se tudott, annyira kicsi volt, édesanyja ölében ringatózott, álmaihoz közel. Apának is van testvére, vasúti jegyellenőr, ő már korábban hazament. Egy egér szaladt át a kerten.
Mikor is történt mindez? Négy éve? Egész héten zuhogott az eső, ma már száraz volt az idő, de a szürke tócsák még mindig színesítik a szürke járdát. Most olyan hideg minden. Pár utcával arrébb ágaskodik egy ódon templomtorony, tizenegyet üt. Még egy óra!

Éktelen csattanás lentről: hazajött apa

Négy éve, a veranda korlátjára leszállt egy rigó. Bogarat tartott csőrében, mozdulatlan figyelemmel feszült neki a nevető társaságnak. Nem vették észre rögtön. A fiú volt az első, majdnem fölkiáltott, de eszébe jutott anyja tanítása, hogy elijeszti a hangoskodással a madarat. Tehát nem kiáltott föl, csak suttogva, óvva a pillanatot, szólt anyjának, aki nagy érdeklődéssel fordult a rigó irányába és látszott rajta, mennyire elámul, elcsodálkozik a jövevényen. Ez jólesett a fiúnak. Hát még amikor az összes jelenlévő figyelmét teljes egészében a rigó jelenléte kötötte le. Elámultak, anya a fiú kisöccsének mutogatta, hogy látja-e milyen szép, fényes tolla van, milyen kecses, nagyapa elmondta, hogy hát igen, nyaranta nem félnek egészen közel merészkedni az emberekhez, és minden reggel nagy éneklés közepette gyülekeznek. Még nagymama is bejött, azaz kijött a verandára, mert eddig bent volt, idáig mosogatott, nézi a rigót, összecsapja a tenyerét, majd gyorsan visszasiet, hiszen még dolga van. Apa… apa meg csak nézi az egész eseményt, mosolyogva, hol a fiát nézi, hol a madarat. Végül széttárja karját és apró termetű fiát magához öleli.

Lent, a nappaliban, de talán inkább a konyhában tányér csörren: anya még ébren van.

A rigó persze nem maradt sokáig a verandán. A szülők nevetése, székek nyikorgása, vagy egyszerűen csak a késői órák figyelmeztető sötétje röppentette el. A fiú öccse már aludt, anyja bevitte a kiságyába, majd visszajött. Apa mellé ült, átkarolta feleségét, udvarolt neki. Szerette. Másnap a fiú későn kelt. Nagyapa a verandán olvasott, a többiek boltban voltak, csak apa volt a közelben. Amikor kisfia vékonyka hangján köszönt neki, elmosolyodott, átölelte, úgy, mint tegnap. Elmondta, hogy már igazi nagyfiú, hiszen fél tizenkettőig ébren volt. Nagyfiú. Ezek után bevezette egy szobába, amit most a nagyszülők talán valamiféle kamraszerűségnek használnak, pedig hajdan, apa szobája volt. Itt játszott, itt tanult. A régi íróasztal volt az egyetlen, ami még itt maradt. Három fiók tartozott hozzá, a legalsóba kulcs volt dugva: csak el kellett fordítani. A fiók egy dobozkát rejtett, valami cipős doboz lehetett, kartonból, a címke, meg a felirat már lekopott róla. Apa kinyitotta, egy karóra volt benne. Az első karórája, olyan negyvenéves darab. Kopott volt, finom karcolásnyomok a számlapon, rojtos szíj; de működött még. Ritka volt, hogy apa csak úgy bármit is odaajándékozna a fiúnak. De ez egy igazi kincs volt. És talán a nagyfiúság jeleként, talán csak úgy, indok nélkül, megkaphatta. Kiszaladt vele, megmutatta nagyapjának, és addig bizony, addig apa ott maradt egyedül, elámulva a pergő időn, abban a szűk kis szobában, ahol leélte gyermekkorát…

Az óra! Fél tizenkettőt mutatott! Hűha! Legutóbb is eddig maradt fönn. Erre mondták azt, hogy nagyfiú. Rekord, amit meg kell dönteni. Az öccse, már lassan ötéves, mélyen szuszogott az ágyában, kisírt szemekkel. Anyáék lent voltak. Újabb tányér csörren… Mi lesz?

Az idő észrevétlen pereg. Finom homok, láthatatlan üvegen fut végig, Az éjszaka bús, fekete gyásza ráhasalt a városra. Nehéz fellegek gördülnek tova, ájult szellő kígyózik, betöltve minden zugot. Mi lesz?
Az álmos némaságot közeli harangszó veri. Háromnegyed tizenkettő? Nem tudni pontosan. Az óra szerint még csak fél tizenkettő. De hát az előbb is annyit mutatott!

Megállt…

Az lehetetlen. Mennyit ütött az a harang? Mennyi az idő? Fél. Háromnegyed? Mennyi van még hátra? Mi lesz?
Lehet, hogy már el is múlt éjfél! Az lehetetlen! A fiú elszalasztotta volna az éjfélt? Nem! Azt már nem!
Egyszerű. Figyelni kell tornyot, mennyit üt. Vár. A fiú egyre csak vár. De a harang nem szól…
Elmúlt már éjfél?

Zokogás, ilyen nincs. Ő igenis nagyfiú. Megmondta már neki ezt az… az apja. De ha már elmúlt éjfél, akkor nem mindegy?
Dehogy mindegy… Az éjfélt nem várni kell, vagy elszalasztani. Az éjfélt át kell élni.
És a harang? Az nem szól már.

A fiú sír. Markolja a lepedőt. Ő igenis nagyfiú. Megmondta az apja. Az apja? Milyen apa az, aki ilyet csinál? Rossz órát ad neki. Hisz’ az óra megállt. Még mindig fél tizenkettőt mutat. Lehet, hogy nem is történt semmi eddig?
Lehetetlen! A fiú némán zokog, könnyeibe belefojtja a párnát. Ázik a párna, ázik a lepedő. Keserűség.
Sírva aludna el, de nem tud. A paplan a fején, fület betapasztja. Nem hall már semmit. Nem hallja, ahogy az éjszaka lassan-lassan úszik fölötte.

Nem hallja, ahogy a kocsmából kiözönlenek a fiatalok.

Nem hallja, hogy motor zúg el.

És azt se, ahogy a templomtorony lassan elüti a tizenkettőt.
Publikálta: Diósy Anna
© 2010 Bornemisza Péter Gimnázium